mézescsupor

08.06.17. kedd

Sziasztok!

Különleges alkalom a mai – ma én, helyette. Vagy sokkal inkább mellette, félig elbújva a háta mögött, meghúzódva, egy kicsit zavarban. Olyan érzés most, mintha a legkedvesebb zenédhez kellene még pár sort írni, vagy a legfinomabb sütihez még egy hozzávalót adni… nem könnyű. Ajándéknak pedig értékes.

De mire fel ajándék? Igen, ezredik voltam, az ezer pedig szép, kerek, jókora szám, főleg ha hozzászólásokról beszélünk. Mégse gondolom, hogy ez lenne a lényeg. Nem a szám. Sokkal inkább, hogy mellette vagyunk, olvassuk, és főleg: hozzászólunk. Emlékeztek? Neki már a legelején kedves olvasói voltunk, akiktől visszajelzést vár. Hozzánk intézte az apró betűket, zárójeleket sok-sok írás elején vagy éppen végén, de egész bejegyzéseket is kaptunk! Látszik, igazán fontos neki; helyet kaptunk, kiemelt és lényeges helyet. Azt hiszem, ezért is lett ilyen kedves nekem a Csupor, mert így figyel ránk; és mert figyelmes, tőlünk is figyelmet érdemel.

Biztos nektek is van személyes kedvencetek, vagy olyan, amit nagyon szépnek találtatok, vagy van, ami megfogott, és ami először ragadott meg, amiért olvasók maradtatok… Írjátok le neki! Mondjátok el mi tetszett, mit olvastatok el többször is, és Ő hálás lesz. (Látjátok, milyen hálás? Belekontárkodhattam a kedvenc blogomba. Nem mindennapi élmény!)

Persze nem csak figyelmességgel érdemelte ki a kedves (a kedvenc) jelzőt. Azt hiszem, ha valamibe belefogsz, azt így kell. Ilyen ügyesen. Ilyen odaadással, körültekintéssel, és igényességgel. Mindenki kezdett már bele úgy feladatba, ötletbe, hogy az elején elhatároztuk: most aztán más lesz! Most betartva a betartandót, odatesszük magunkat, úgy igazán; biztos nem kell magyaráznom, érzitek. Így tanulunk minden nap, fekszünk le korán, szokunk le a káros dolgainkról.

Ő is elárulta a terveit, akkor, az első pillanatban, mondván majd meglátjuk. És tudjátok mi az érdekes? Hogy sikerült! Kigondolta, és úgy lett. Szép munka, nemde?

Van egy dolog, amit mindig irigyeltem, vagy szebben, csodáltam: megtalálta azt a stílust, azt a szépséget, ami az egész blogot kerek egésszé formálja. Összekapcsolja a pókert a fogfájással, a kávét a laptoppal – jelen van mindenhol, kívül, belül. Olyan… Bazsis. Tudjátok.

Köszönöm. Ameddig írsz, én maradok olvasód.

Fazekas Fanni

08.06.14. szombat

(Igen, ez a bejegyzés az ezredik komment ünnepére születik. Már írtam arról, hogy ezek mennyit is jelentenek nekem. Boldog vagyok, hogy levertük ezt a lécet is. Mert ez mégis csak ezer gondolat, megjegyzés, amiket ezek a bejeg… amiket írta… amiket én indukáltam.

Sokáig nem tudtam, hogy mi lehetne eléggé súlyozott ajándéka az ezredik felszólalónak, ami igazán kifejezi, hogy mennyire értékes nekem ez a szám. És az előtte lévő kilencszázkilencvenkilenc ugyanúgy. Végül arra jutottam, hogy az lesz a megfelelő, ha kiengedem őt arról a korlátozott felületről, ha széttárom azokat a kapukat, amiket korábban senkinek.

Ez a bejegyzés, az ezrediké.

Azt csinál vele, amit csak akar. A fotókat a személyiségéhez választottam – mivel van szerencsém ismerni őt közelebbről is -, remélem, tetszenek neki. De természetesen ezek lekerülhetnek, jöhetnek a helyükre más képek, kedvenc képek, zenék is, és bízom benne, valamiféle szöveg is – hosszan vagy röviden, névvel vagy név nélkül, ahogy akarja. Csak ehhez a zárójelhez ragaszkodom, hogy itt legyen magyarázatként. Halványan.

Egyébként is örülök, hogy pont ő az, mert tudom, fontos, értékes számára, hogy írok, ahogyan nekem is, hogy olvas.

Persze ez csak akkor ajándék, ha ő is örül neki. Talán, „hoztam is ajándékot, meg nem is.”

Bár mindig kínosan ügyeltem arra, hogy mi szerepel itt, és mi nem, mégsem félek attól, hogy picit is megbánnám ezt. ((Bízom benned.)) )

Hát nem ezt a képet terveztem (pedig nagyon terveztem). Mindegy, várat magára. Meg úgy minden más is. Összetört. Mert ha nem tudsz valamit, az egy dolog. Ha megbuktatnak, hát az is. De amikor a rosszindulat, amikor fröcsög rád, amikor beteríti az arcod…

Azt nehezen viselem. És egy héttel később megint ez. Ez – másik három vizsgára grátisznak. De remélem az már a vége lesz, helyére kerül a kép is, bika is. Meg úgy minden más is.

(Amúgy sokat tanultam, tegnap délutántól, kb. ma délig. Kevés volt. De most már több mint 30 órája fent vagyok, úgy hogy megyek takaró alá. Majd hajnalban kelek, később Napló-szerkesztőség – azt mondják vizsgázni. Remélem, aranyosak lesznek.)

Nektek viszont szép napot. Süttessétek sokat a pocakotokat. Szátokba csoki-vanília. Homlokotokra Balaton permet. Tarkótokra párás sörösüveg. Ilyesmi.

Kívánom.

Megvolt az első jól irányzott döfés. – Leíró nyelvtan négyes. Morfológiai affexumoktól inflexiós allomorfokig (ennek felét a word sem ismeri, szuper). Persze, ez még mindig nem hangzik annyira rosszul, mint mondjuk egy analitika vagy villanytan vizsga, de azért ha valamin meg szoktak csúszni a magyar szakon tévelygő csetlő-botlók, akkor az ez. Vagy a fonetika.

Közben, azért volt egy hajnali félhatig, aztán féltíztől tanulás egészen a délután három órás kardváltás ideéig. Jól alakult, na! De biztos vagyok benne, hogy ebben jelentékeny volt, hogy többen is jelezték, szurkolnak vagy gondolnak rám, illetve segítenének vagy… egyszerűen csak segítenek. Erről aztán eszembe jutott egy videó. Szerintem igazán megható – ott azon a ponton, ahol nézik a közeledő felbőszült bikát, de látszik az arcukon, hogy egy pillanatig sem gondolkoznak el azon, mi fog történni velük. Hogy mijüket húzzák nyársra, hogy melyik csontjuk fog széthasadni. Hogy oda rakják-e testüket vagy sem. Hogy oda tegyék-e magukat.

Hát, én nem tudom, hogy hányan vetődnének fenevad elé miattam, de nekem az is elég, hogy páran jeleznek, szurkolnak, gondolnak, segítenek. Segítenek.

Ez olyan szép dolog.

Azt mondja, úgy jön – mit jön?, trappol dübörgőn – felé a jövő hét, mint egy acsargón nyáladzó hatalmas bika! Felökleli, beleszúr a húsába, minekután széttapossa, agyonzúzza a csontjait.

Azt mondja ez lesz a legnehezebb hete a vizsgaidőszakban. Vagy az évben. Vagy úgy egyáltalán.

Szerintem biztos túloz. Valószínűleg volt már sokkal rosszabb is. Mondjuk, tényleg eléggé el van kenődve. Ma rossz volt nézni is – vagy idegeskedett, vagy panaszkodott. Gondolom nagyon feszült emiatt a „bika hét” miatt.

Szóval mikor éppen ott tartott, hogy a blogja, a szegény…, pedig ott vannak a fejében az ötletek; a fiktívek, a folytatások, a fejlesztéstervek, a komolyak és könnyedek is, csak egyszerűen semmit nincs ideje megírni, akkor én felajánlottam (magamhoz képest meglepően gálánsan), hogy éjszaka bepötyögök helyette valamit, míg ő tanul.

Hű, idejött, azt mondja, rögtön húzzam ki hogy túlzás. Mert hogy felfogom-e én, hogy abból a három vizsgájából kettő egyébként is a legnehezebb, de akkor még kiderül az is, hogy a naplós tanfolyam záró vizsgája is a pénteki agyrémmel fedésben lesz. És hogy egyiket sem tudja már átrakni, és egyáltalán nem is tud semmit csinálni.

Szóval most megint idegeskedik. Persze felfogom én, de akkor sem húzom ki! Ha már ideültem, hagy legyen szuverén véleményem. Például egy-egy nagy szakítás után biztosan rosszabb volt. Vagy ha már tanulás, akkor az érettségi tutkó nehezebb volt.

Hát mindegy, én ennyi voltam, nem vagyok egy író típus. Azért, szerintem szurkoljatok neki nagyon, én úgy látom, ráfér.

… azt mondja, az érettségi az semmi, a lányokat meg inkább ne is említsem…

Bújócska. – Ez egy szép szó, nem? Sok minden tapad hozzá. Ez a szó veled van, elkísér.
Mikor először! Mikor elszámoltál százig! Mikor bekötötted a szemét! Mikor a takaró alatt! Mikor magadba! Mikor beléd bújt! Mikor belé bújtál! Mikor rátaláltál! Mikor rádtalált!

Mikor elbújsz a felelősség elől. – Kibúvó, alibi bejegyzések közül is legalja. Egyszerű cikkre irányító. (Későn kezdtem, reggelig írtam, aztán ide kerestem képet.) Háborogtam. Ott most először. Elvileg délelőtt már kint lesz a főoldalon. Remélem. Délután majd linkelem is.

Tényleg szégyellem magamat. Szívesen el is bújnék, ha volna hova.

(Update 12:16 - Nem jött le. Írtam bele olyat, ami nem publikus. Mit írtam bele?! Felépítettem olyanra, ami nem publikus. Holnap jön, ha elbújtatom valahogyan...)

Jönnek a kibúvó bejegyzések. Kár is tagadni, kendőzgetni, úgy is totál átlátszó – most is, és később is az lesz. Vizsgaidőszak. Mélyrepülés. Néha kell, hogy aztán legyen honnan magasra szárnyalni. Nem igaz? Addig fókuszáljatok a képekre, meg amazokra, amikkel igyekszem pótolni a szöveg hiányosságait.

Most a zenét. Összedobtam egy rögtönzött Bazsi féle dzsessz (volt félév helyesírásom – megtudtam olyan dolgokat, amiket egyébként sosem akartam volna…) témát, megtartva egy-két classic-et is. Hallgassátok, élvezzétek reggel, este, akármikor.

(Aki olvassa a cikkeim, annak mondom, hogy az első dal volt abban a fináléban… nem is hittem el. De tényleg.)

Ők nagy zenészek. Nagy életek. Egyik bandát meg is kell mutatnom, mert „atyaúristen ők ott milyen arcok”, ott pezseg az élet, de tényleg (két felvételen is: 1, 2).

Aztán figyuzzátok majd a magasra szárnyalást, ám!

Azért akármi is van, háborgásról nem szabad megfeledkezni. Régen már, hogy… pedig lenne miről (persze, néha segít, hogy „háborog” helyettem más). Egyébként volt vizsga, meg táncfesztivál van, meg nagy éjszakai cikkírás. Meg fél kilenc is van, ami nem annyira jó, de ha muszáj, hát muszáj.

Haladjunk. Az van, hogy Jolie (az Angelina) és Pitt (az) ikreket várnak. És ilyenkor valamiért előkerül, hogy melyik médium szerzi meg legelőször a sztárok babáiról készült képeket. Mert nem mindegy, hogy ma vagy jövő héten. Javaslom, hogy most ne időzzünk a miérteken – nem mindegy, és kész. Az a nagy kérdés mára, hogy vajon az, hogy bemegy a fotós a frissen bővült családhoz, csinál egy-két fotót róluk, feltölti a kis laptopjára és átdobja a szerkesztőségbe gyors e-mailen, az mennyi pénz? De mégis? Tippre? Nagyjából, nagyzolva? Akár félvállról is! Csak egy szám. Állj meg, saccolj.

Kiötölted? Helyes. Még mielőtt rátérnék, azért megjegyezném, hogy ez csak a jelenlegi árfolyama a kölköknek, születésükig még rohamosan megugorhat. Egy keveset vissza is vehetsz belőle. Akkor.

Khm, 12.000.000$. Nem tudom ez így látható e. Megpróbálom forintba is: 2.000.000.000ft. Tizenkét millió dollár. Ha káromkodnék a blogomon, most aztán tuti (12 millió, azt a fűzfánfütyülő, jégenkopogó rézangyalát annak a hétszínű szitán keresztul szűrt sistergo ménkűnek, hogy szomorodna meg!)

Bár hozzá tartozik, hogy így sem lesz profitáló a dolog. Már rövidtávon sem, mert csak a szülés körüli macerát nagyjából 20 millió dollárra saccolják Jolie-ék. Mindegy, így megy ez. Mondjuk az Ocean's Eleven-ben minden agyafúrtsággal és leleményességgel nagyjából 150 millió dollárt raboltak. Az 11 fele, mint amennyit az ikrek kóstálnak, kábé. Persze az csak film, nincs sok köze a valósághoz. Látszik ez abból is, hogy ehhez képest Pitt csak elvesz egy közepes feletti nőt, csinál neki gyerekeket, és kész. Szigorúan csinálja. Pitt szigorú.

Az űrlap tetejAz űrlap alja

Kezdjük.

Elkezdjük. Halk moraj, szeretem. Életem kevés értékelhető sikerei közé tartozik ez a halk moraj. Utálnám, ha most valami dübögne, nyikorogna alattam. - Sokat gondolkoztam a zenén, ami ide illett volna. Nem találtam rá, meg különben is, valahogy arra jutottam, hogy nem is kellenének ide mások történetei, hangjai. Csak én és a halk moraj. Én a halk morajban. Jobb ez. Jól van ez így.

Jöjjön a cigi – mondtam annak a csökött csajnak, hogy legyen drága és gyenge. Nem nagyon tudott segíteni, pedig nem olyan bonyolult. Mindegy, lepakoltattam vele párat és kiválasztottam. Nagyon rég gyújtottam rá, nem akartam rosszul lenni. Még az ex-nejem kedvéért szoktam le, de hogy miért? Ha?! Minek? Mindig mondta, hogy így fogom végezni… és milyen igaza volt.

Most a vodka – mások biztos viszkiznének, vagy Jäger, Absinth, ilyesmi…, de vodka? Fura, rám nyitják ezt az ajtót, és egy olcsó vodka lesz a kezemben, előttem meg elnyomott cigicsikkek. Sokszor elképzeltem magam így. Régóta tudom milyen cipő lesz rajtam, hogy kötöm a nyakkendőm, hogy lesz fésülve a hajam – és az olcsó vodka a kezemben. Nem akartam más piát, emlékezni akartam arra az időre, amikor még reményteli voltam, amikor még hittem dolgokban. Amikor képes voltam egyszerre magamba szívni mindent, hogy aztán mindent ki is okádjak magamból, az olcsó vodkával együtt.

Akkor még hittem, hogy van értelme küzdeni dolgokért. Azóta világossá (vagy sötétté) vált, hogy valójában mindenért küzdeni kell. És valójában tökéletesen értelmetlen az egész. A szülők után a tanárokkal öklözöl, próbálsz melléjük kerülni, egy ringben állni, aztán a főnököt akarod leteperni – ahogy a lányokat is! Basszus, még egy jó dugásért is harcolni kell! Csatázni. Persze nincs vége, sosincs vége. A kapcsolatokban tovább háborúzol, hogy aztán szép sorban feladd őket. Sorban, mint elnyomott cigicsikkek a műszerfalon.

Abban a kilenc hónapban is rohadtul kínlódtunk. Állítólag a gyermekhalandóság mára 1% alá csökkent – mindegy, mi beleestünk. Valószínűleg ott törött el valami végleg. Már köztünk sem működött, feladtam. Elengedtem. Mondjuk így utólag, az aztán végleg megpecsételte volna a kimenetelt. Utolsó szusszig küszködhettem volna azért, hogy ne csak egy újabb emberroncs legyen a többi között. Azóta egyedül élek, nem is akartam újra felvenni a kesztyűt. Elég volt. Ennyi bőven…

Persze… vagy talán, ha tovább élt volna, nem így gondolkoznék. De milyen ostoba is lennék! Mert akkor hagyok valamit? Az utókorra?! Milyen utókorra? Elég csak picit körbenézni, még pár évtized és felfaljuk a földet! Felzabáljuk, ízekre csámcsogjuk! Az állatok fele ki is halt, aztán mégis az a szenzáció, ha találnak egy új fajt, miért is az lenne, hogy évente eltűnik 1-2%-uk? Már előre mondják, hogy mikor különösen veszélyes az UV sugárzás. Nem sokára majd azt fogják, hogy mikor lehet kimenni az utcára. Aztán, hogy majd akkor sem. De ha valami csoda folytán mégsem pusztítanánk el mindent magunk körül, akkor majd eltalál minket egy meteorit, vagy kialszik a Nap. – Tökmindegy! Egyszer úgyis vége lesz, és eltűnik minden. Bármit is hagynék itt, az nem maradna meg, eltűnne. Akkor meg minek? Tökéletesen értelmetlen.

Arra azért ügyeltem, hogy minden rendben legyen. A cégnél, és itthon is. Nem akartam, hogy bárki is azt gondolja, menekülök. Nem, szépen megterveztem, és végigvittem. Sosem értettem azokat, akik leugranak, felégetnek, gyógyszereznek, meg ereket vágnak. Minek a vér meg a többi? Nem, én rendben hagytam mindent, ez az én végrendeletem. Az aktákat, a könyveim, a fényképeim, a ruháim – mindent, ahogy a garázsomat is:

cigicsikkek, olcsó vodka, halk moraj és én.

(Az volt kifundálva, hogy írok egy pársoros cikket, aztán egy bejegyzést. Előbbi azért lett volna, mert a hétfői szerken érettségis hét miatt szóba került, hogy kinek van érdekes sztorija ehhez, mondtam hogy nekem lehet hogy van. És azért pársoros, mert több történetből lenne egy anyag. Nem fért bele pár sorba, több volt benne, ezért lehet, hogy ott nem lesz, ezért itt van.)

Szerintem teljesen laza vagyok! Mit nekem érettségi? Szóbeli, azt mondják para, de hát pont az, hogy nem! Ki lehet magyarázni, szimpatikus mosollyal, magabiztos ábrázattal – lazán. És ha valamiből aztán tényleg, akkor magyarból. Igaz, hogy csak három – önkényesen érdekesnek ítélt (hangzó, látszó, mutató stb.) - tételt voltam hajlandó megtanulni, de (egy) majd belenyúlok simán, és (kettő) nem szabad elgörcsölni… tudjátok.

„Toldi és Toldi estéje összehasonlító elemzés.”
Próbálom tartani a szimpatikust, a magabiztost miközben átveszem a kis cetlit, pedig a következő lépéseim forró parázsba süllyednek; a pad tollal-papírral bitófa, vagy kínpad, vagy valami annál is sokkal rosszabb. Toldi? Most komolyan volt ilyen tétel? Összehasonlító? Vége mindennek. Mindennek vége van! Körülöttem egytől egyig hóhérok, kivégeznek, ízekre szednek mielőtt kiküldenek egy hatalmas egyessel. Egy érettségi egyessel. Most magyarázzam, hogy az milyen? Ők kiküldenek, én kimegyek – ízekre hullva.

Elfordulok kivégzőosztagom felől, hátam mögött Emese (Emese szép lány. Hosszú comb, érzéki ajkak; „harapnád” fenék, „soha nem fog a tenyeredbe kerülni” gömbölyded forma mellek. Négy évig volt színfolt a szürke reggelekben, parfüm a büdös osztálytermekben. Mindig próbáltam közel kerülni hozzá. Viccelődtem vele, ő nevetett. Tréfáltam, kacagott. Persze sosem került közel, nem jött be a lazaság, talán komolyan kellett volna venni! – Párhuzamot érzek.) tekintetét kapom el. Jobb kézfejemet a halántékomhoz emelem, mutatóval célzok, hüvelykel biztosítok, kicsivel meghúzom a ravaszt. Nem tudja, hogy nem csak tréfa, kacag.



Na, valamit csak kellene csinálni! Legalább az íróról tudjak beszélni bevezetésként, hogy így lefedjem az első pár percet, minekután közölhetem, hogy: Ja, amúgy ezt a Toldi mókát sosem olvastam. A kétasztalnyi könyvtárrésznél szöveggyűjtemények tartalomjegyzékében keresek Arany után – amúgy teljesen kétségbeesve. Gondolom, ez látszik, mert közelebb lép a magyar tanár, és kérdezi, hogy Toldit húztam e, mondom neki, hogy de mennyire! Segítségképpen átnyúl a könyvhalmaz végébe, és kicsúsztatja a többi közül a művet, vagyis a műveket, azt a kettőt.

Nézegetem, lapozgatok benne, ráébredek, hogy ez az a dorongos fickó lesz! Aztán valahogy eljutok az utolsó oldalakig is, ami már nem a mű (vagyis művek, az a kettő), hanem egy „Toldi elemzés” és egy „Toldi estéje elemzés”. Nahát, kihitte volna? Tollat, papírt, magabiztos ábrázatot. Lazaságot.