(Az volt kifundálva, hogy írok egy pársoros cikket, aztán egy bejegyzést. Előbbi azért lett volna, mert a hétfői szerken érettségis hét miatt szóba került, hogy kinek van érdekes sztorija ehhez, mondtam hogy nekem lehet hogy van. És azért pársoros, mert több történetből lenne egy anyag. Nem fért bele pár sorba, több volt benne, ezért lehet, hogy ott nem lesz, ezért itt van.)
Szerintem teljesen laza vagyok! Mit nekem érettségi? Szóbeli, azt mondják para, de hát pont az, hogy nem! Ki lehet magyarázni, szimpatikus mosollyal, magabiztos ábrázattal – lazán. És ha valamiből aztán tényleg, akkor magyarból. Igaz, hogy csak három – önkényesen érdekesnek ítélt (hangzó, látszó, mutató stb.) - tételt voltam hajlandó megtanulni, de (egy) majd belenyúlok simán, és (kettő) nem szabad elgörcsölni… tudjátok.
„Toldi és Toldi estéje összehasonlító elemzés.”
Próbálom tartani a szimpatikust, a magabiztost miközben átveszem a kis cetlit, pedig a következő lépéseim forró parázsba süllyednek; a pad tollal-papírral bitófa, vagy kínpad, vagy valami annál is sokkal rosszabb. Toldi? Most komolyan volt ilyen tétel? Összehasonlító? Vége mindennek. Mindennek vége van! Körülöttem egytől egyig hóhérok, kivégeznek, ízekre szednek mielőtt kiküldenek egy hatalmas egyessel. Egy érettségi egyessel. Most magyarázzam, hogy az milyen? Ők kiküldenek, én kimegyek – ízekre hullva.
Elfordulok kivégzőosztagom felől, hátam mögött Emese (Emese szép lány. Hosszú comb, érzéki ajkak; „harapnád” fenék, „soha nem fog a tenyeredbe kerülni” gömbölyded forma mellek. Négy évig volt színfolt a szürke reggelekben, parfüm a büdös osztálytermekben. Mindig próbáltam közel kerülni hozzá. Viccelődtem vele, ő nevetett. Tréfáltam, kacagott. Persze sosem került közel, nem jött be a lazaság, talán komolyan kellett volna venni! – Párhuzamot érzek.) tekintetét kapom el. Jobb kézfejemet a halántékomhoz emelem, mutatóval célzok, hüvelykel biztosítok, kicsivel meghúzom a ravaszt. Nem tudja, hogy nem csak tréfa, kacag.
Na, valamit csak kellene csinálni! Legalább az íróról tudjak beszélni bevezetésként, hogy így lefedjem az első pár percet, minekután közölhetem, hogy: Ja, amúgy ezt a Toldi mókát sosem olvastam. A kétasztalnyi könyvtárrésznél szöveggyűjtemények tartalomjegyzékében keresek Arany után – amúgy teljesen kétségbeesve. Gondolom, ez látszik, mert közelebb lép a magyar tanár, és kérdezi, hogy Toldit húztam e, mondom neki, hogy de mennyire! Segítségképpen átnyúl a könyvhalmaz végébe, és kicsúsztatja a többi közül a művet, vagyis a műveket, azt a kettőt.
Nézegetem, lapozgatok benne, ráébredek, hogy ez az a dorongos fickó lesz! Aztán valahogy eljutok az utolsó oldalakig is, ami már nem a mű (vagyis művek, az a kettő), hanem egy „Toldi elemzés” és egy „Toldi estéje elemzés”. Nahát, kihitte volna? Tollat, papírt, magabiztos ábrázatot. Lazaságot.
