Drága Olvasóim, kedves látogató,
két évet blogoltam itt, hosszú utat jártam be, nem kevés tanulsággal, örömmel és változással. A szolgáltató hiányosságai miatt váltani voltam kényszerű. A magamnak adott egy hónap szünet lejárt, mától új helyen folytatom. Merem ajánlani mindenkinek, hogy kattintson a képre.
Barátsággal,
Straub Balázs
Bajban vagyok. Egyáltalán, ha jellemezni kéne, hogy milyen bajban lenni, azonnal vázolnám a jelenlegi helyzetet. De beszéljünk csak a költözésről. Hétvégén nem tudtam írni, mivel hétközepén kiderült, hogy a tömbösített órám erre a három napra esik (ezt azt jelenti, hogy egy egész féléves előadássorozatot pótoltunk így).
Sajnos arra kellett jutnom, hogy március 31.-ig biztosan nem írok blogot. Na, tessék… mondom, hogy bajban vagyok. Egyrészről, sok mindenről le kellene mondanom ebben a hónapban, másrészről nincs még felület, ahol folytathatnám, amit amúgy, egyedül nem is tudok létrehozni. Azért bizakodó vagyok, keresem magamban az ötleteket. Remélem, egy szép, újjávarázsolt, felfrissült valamivel térek vissza hozzátok.
Nem akarom ezt most egy érzelgős, könnyes búcsúnak. Megújulásra, váltásra, becsukásra és feltárásra, eleresztésre és megtalálásra igenis szükség van. Igazából jó, hogy most készült velem az interjú, mert abban benne van az eleje és vége is, és még sok minden más is, ami ehhez igazán hozzá tartozik. Ráadásul, ahogy magamban formálgatom, egyre inkább hajlok afelé, hogy Mézescsuport nem záróm le – csak szeretném szebb külsővel, több lehetőséggel, lendületesebben folytatni valahol máshol.
Sosem mertem szünetet tartani, biztosan féltettem a látogatóimat, de hát ha valamikor, akkor most kell. Ha nem lenne szakdolgozat, akkor sem ártana egy-két mély lélegzet nekiiramodás előtt. Idő szépen elpakolni a cókmókunkat és tovább állni. Én csak azt szeretném Kedves Olvasóim, hogy ne feledkezzetek meg rólam. (Ugye tudjátok már, hogy mennyire szeretném?)
Nekem is hiányozni fog.
(Hazudtám ám... "Nem érzelgős", hogyne... A rohadt életbe! :'( )
Hát Csuprocskám! Látod ugye? Két esztendő. Mit lehet ilyenkor mondani? Nem is tudok ennek a mélyére pillantani, csak ott a felszínen: két esztendő.
Két esztendőm te vagy. Két esztendőd én vagyok.
Illene most elgyengülten szavakkal birkózni bágyadtan? Nem hiszem. Két esztendőt két évig fogalmaztam, mit mondhatnék most? Ez eleve elképesztő, ehhez most nem tudnék felérni, és ez most az egyetlen, amihez képet se tudnék választani, még nem találtam meg, még ennyi idő alatt sem. Nem tudnék hozzá adni vagy elvenni belőle.
Két esztendőm te vagy. Két esztendőd én vagyok.
Nyilván hinnénk – én is szeretném legalább láttatni –, hogy mennyire rajta vagyok a szakdolgozat ügyön. Hát nem vagyok. És nem sejtettem volna, de mégis felbukkant ennek egy nem is annyira nehezen észrevehető szép oldala, mert így ki lehetett várni, hogy az első lépés csak úgy adja magát… na de nem szaporítom, a tegnapi nap eredménye, hogy szakdolgozatom első interjúalanya: Varró Dániel. (Játékfüggő a lelkem.)
(A mai meg hosszú lesz, majd jelentkezem.)
(Ezt imsmét Pankalin írta. Ittlétének előzménye itt és itt . Ő így búcsozik Mézescsuportól.)
Mert akkor már tudtam, hogy arról fogok mesélni, amikor:
még csak pirkadt, de én már a 4es villamoson utaztam, amit iszkolva értem csak el (na nem mintha sietnem kellett volna, és nem lett volna jó a következő, de ez amolyan ösztönös nekiiramodás). Állva, egyik kéz kapaszkodik, másik a zsebben kutat tejkaramella után. „A következő megálló: Boráros tér”. Le?! Senki. Fel is csupán egy. Egy. Kalap, szürke kabát, feltűnően színes, hatalmas kötött sál, sötét napszemüveg, amit a hideg és a köd brechti módon idegenített el az arctól, és… míg az én kezem közt édes-papírok gyűrődtek össze, az övében egy fehér bot „tette helyre” a szemüveg láttán érzett disszonanciát. (Hm, én még mindig magam elé tudom idézni azt az óriási sálat, ő meg... ).
A kapaszkodó felé nyúlt. Fáradt, nemtörődöm tekintetek nézték azt, amit ő csak sejtett, keresett. Ragadt a kezem. Ezt éreztem, ahogy a kabátom zsebéből előhúztam és megérintettem vele az ujjait, irányt adva, segítve. A köszönöm mellé - félig még a kezemet fogva - járt egy mondat is:
- Én is szeretem, főleg azt a fajtát, amelyik picit nagyobb, mint a többi és nem olvad el egyből. (Hm, az jutott eszembe, talán nem is tudja, hogy annak csomagolásán, sárga mintán kis bocik. Aztán meg az, hogy... náluk nincs olyan, aki „meeting point” lenne, mert magassága miatt kilóg a tömegből és könnyen észreveszed, ha eltévednél, és olyan sincs, hogy egy színésznő a hihetetlenül szexi ajkai miatt lenne kedvenc, vagy olyan, hogy így kezdődne a késés miatti bocsánatkérés: „megláttam egy ismerőst a szemközti utcán, átsétáltam, beszélgettünk, elszaladt az idő és…" és náluk még bizonyára sok-sok dolog nincsen).
Zártam magamban gyorsan, mert a csendben eltöltött másodpercek ilyenkor mintha kétszer vagy legalább háromszor olyan lassan telnének. Az elhangzó mondat mellé – kezét már egészen elengedve – kapkodva, zavarral toldva járt a kérdés is:
- Hol száll majd le?
- A Nyugatinál. Ott találkozom a kollégákkal. Zongorista vagyok. Koncertünk lesz. (Hm, az még csak hagyján, hogy kora reggel egy zongoristába botlok... ha lett volna még néhánytucat megálló addig, simán megemlítem neki, hogy nemrég arról írtam épp..., de mindegy is, mert nem ez volt, ami meghökkenésemnek hallható hangot adott, hanem ez a szó: találkozom). Rá kellett, hogy kérdezzek, na de mégis hogyan, hogyan tudnak találkozni egymással, annyi ember közt, honnan tudja, hogy mikor érkezett meg a másik?
Elmosolyodott és elmesélte, hogy:
- Van egy szinte mértani precizitást követelő technikai része a dolognak, mégpedig az, hogy a lehető legpontosabban meghatározzuk a teret. Ez azonban önmagában még nem elég, mert mindehhez tudni kell megérezni is. - Megérezni a másik jelenlétét, az egész lényét, ami már ott van, amit magával hoz, amire nekünk kell rátalálni. És ha igazán figyel az ember, akkor tudni fogja, hogy már ott van mellette, akire várt. Így biztosan nem mulasztja el a találkozást. (Hm… talán sok-sok dolog nincs ebben a „mindenttudó semmittudásban”, de azt hiszem van, mi irigylésre méltó.)
Mint ajándékot, úgy fogom várni – behunyt szemmel, kinyújtott kézzel – a pillanatot, mikor végre találkozunk.
Eszembe jutott egy történet drága olvasóim. Talán kétezerből. Tizenkettő voltam, kis mitugrász, de megmaradt, van tanulsága.
Akkoriban sokat utazgattunk. Volt autó, nem volt ilyen drága a benzin, nem éltünk kevesebből, mint ma, és hát szüleim olyan világjáró, kirándulgató alkatok voltak mindig is. Valahonnan jöttünk haza Románián keresztül. Utoljára még megálltunk tankolni. Anyukámmal az autóban maradtunk. Láttuk, hogy messze tőlünk Csabával (nevelőapuka) két helybéli lakos beszélgetni kezd. Láttuk, hogy a furfangosok valahogy előcsalnak egy tízezrest a pénztárcából, és azt is, hogy ezt hirtelen kikapják Csaba kezéből, és már meg sem tudnánk mondani, hogy melyiknek zsebében és hol süllyedt el újra.
Anyukám kipattant és odarohant (vélhetőleg dühösen). Az ottani jelenet, számomra némafilm volt, de filmek között is legijesztőbb. Horror, ami ott volt. Nem is mernék belefogni ezt leíró sorokba. Ettől megkímélnem önöket drága olvasóim… meg hát magamat is.
És az a cigányember is megsejtette tán, hogy anyukám ereiben sárkányölő asszonyok vére folyik csörgedezve. Nem ő felé irányult az elsöprő, ősi lényeket is megszelídítő indulat, merthogy velük már úgy sem lehet mit kezdeni. Szegény hiszékeny Csabának jutott az, amit egyetlen ellenségünknek sem… Megsejthette tán, mert ekkor, a tolvajból a bennünk gyökerező bajtársiasság előhozta a színtiszta, a segítő embert, szánalommal és együttérzéssel telve simított végig Csaba hátán, barátként fonta át karjával vállait, vonta el a veszedelemtől. Pénzt adott neki, hátha ez megmenti őt. Azt mégsem akarta beismerni, hogy valóban ők tüntették el a bankót, de minden nála lévő pénzt belenyomott a markába.
Ez nagyjából hétezer forintnak felelt meg. Pontosan így történt drága olvasóim. Mi se feledkezzünk meg soha emberségünkről, a bennünk gyökerező színtiszta emberről.
Hát elkezdődött. Ezt az „üres” hetet „ellazáztam”. Vagy hát csináltam, amit szükségesnek éreztem - nem segített sokat. A szakdolgozattal még mindig semmi, pedig most már meg kell szabnom egy komoly időbeosztást, kemény munka szükséges. Csakhogy kellene valami, ami valóban feltölt, amihez biztosan nem elég egyetlen hét. Sőt, nem is az hogy csak feltölt, hanem úgy rendesen kipofozza belőlem a felesleget, vagy szétszed apró darabokra, és aztán összerak valami új egésszé.
(Közben létre kell parancsolni új Mézescsuport, és friss erővel, friss gondolatokkal folytatni. Na meg cikkeket! Biztosan hallottatok a veszprémi drámáról, kövessétek az oldalunkon, a helyi újságok közül messze ez a csapat kezeli a leginkább helyén a dolgot.)
Akkor befejezem a korábbiakat, pendítem hogy mi a baj. A baj a jövő héten elkezdődő… lehetetlenség. Bárhogy nézem, méricskélem, ez még mindig abszurditás, továbbra is teljesen nonszensz. Most megmutatom a hetekkel ezelőtt megírt levelemet, amiről azt érdemes tudni, hogy ezt a magyaros levelező listának címeztem. A levelezőlista úgy működik, hogy egyszerűen jelentkezni lehet rá, és azután minden arra címzett levelet postáznak a feliratkozó e-mail címére is. Minden fontosabb, a tanszékkel kapcsolatos információ ott kering, ezért tagja az összes tanár, az egyéb feladatkörben dolgozók, majd minden diák, és volt hallgatók is.
Hogy miért oda? Nem tudom ki mennyire járatos a Bologna rendszer csúszós, enyhém fűszerezett világában, de most éppen az a lényeges, hogy a bölcsészek nem csak a választott főszakjukat (ez nekem etika, vagy más néven szabadbölcsészet), hanem azon túl egy „kis szakirányt” (ez 50 kredit a megszabott 180-ból) is el kell végezniük. A minor elméletileg 2 éves intervallumot jelöl, míg a főszak folyamatos három évet. Azért a minor levlistájára került, mert elsősorban az abból fakadó problémák, mindenekelőtt az óraütközések vettek rá az írásra. Vettek rá annak ellenére is, hogy alapvetően rizikós vállalkozás egy ilyen fórumon háborogni, főleg a vizsgaidőszak elején.
A levél itt olvasható. A levél utóhangjaként pedig itt a következő félév órarendje (amihez dukál egy másik kép is). Ha elolvastad a levelet, és megnézted az aktuális órarendet is, akkor az nagyszerű, tényleg érdekel a téma. Miért van ennyi óraütközés? Azért, mert a Bologna többek között azt a változást hozta, hogy sok órából rengeteg lett. Rengeteg kis kredites óra (ez igaz mind az etikára, mind a magyarra, míg mondjuk mérnökinformatikus órákra kevésbé). Viszont a temérdek tárgyhoz nem növelték meg az oktatók létszámát (szerencsésebb lenne nem is említeni, hogy itt-ott csökkentették helyette). Nem egy helyen elhibázott a rendszer, és ahogyan azt a magyar politikusok - Felsővezetők? Akárkik! – kezelik, de ez az egy szegmens is komoly nehézségeket okoz. Már ez magában silánnyá teszi a felsőoktatást, és egyébiránt elvégezhetetlenné alakítja azt az örvendetes három évet, amiben elkezdtünk gondolkodni (amibe, mint kísérleti nyulak, elkezdtünk belebolondulni). Vajon ezt miért nem lehetett előre látni, vagy próbáltuk inkább nem észrevenni?
Mivel kevés az oktató, ezért egy héten egy időpontban vehetők csak fel a tárgyak, ebből adódóan mi már nem is foglalkozunk olyannal, hogy összeállítjuk a saját órarendünket, mert ez 90%ban mindig adott. Egy időpont, oda jársz, kész. Ebből lesz aztán az, hogy az órák felére egyáltalán képtelenség bejárni (minor és főszak ütközése), hacsak nem varázsolunk és teszünk mindenféle fizikai humbugra, vagy arra, hogy alapvetően egy testbe születtünk. A soktucat óra és a kevés időnek következménye a levélben is említett negatívum, hogy nem azt hallgatja a lelkes nebuló, amit szeretne, ami érdekelné, hanem mindig azt, amit muszáj, ami segítség nélkül aligha megtanulható (vizsgára, hogy aztán a maga érdektelenségében hamar el is felejtődjön).
Egy mai cikk az újságunkban részletesen taglalta ennek a kérdéskörnek egy másik oldalát is, amúgy teljesen joggal. Arról van szó, hogy nem csak kevés az oktató, de azokat sem becsüli az állam semmire. Nincs egzisztencia, nincs nívó, kell kutyának a tanár szakma! Így hát többnyire azokból lesz itthon tanár, akik nem tudtak máshoz kezdeni – most magyarázzam, hogy ez mit jelent?
És még egyetlen dolog ehhez. Mivel se szeri se száma (se neve se arca) tanuló van pár tanárra, ez teljeséggel megöli a diák és oktató, vagy szentimentálisan: mester és tanítványa közti értékes, olykor minden másnál többet adó köteléket. Ahogyan igazi szemináriumi hangulatról is ritkán beszélhetünk (azt mindig sokra becsüljük, tanár és diákok is, félévenként egyszer-egyszer).
Gondolom érződik, hogy tudnám ezt még szaporítani. Hát, ezért nem fogtam bele egészen eddig. A figyelmet köszönöm, bármilyen véleményt vagy tapasztalatot szívesen olvasok – most különösen. Ennek az egésznek a személyes vonzatát egy következő, sokkal rövidebb bejegyzésben fogalmazom meg (előreláthatólag). A levél nyomán kialakult vitáról pedig egy kolleganőm fog cikkezni pénteken.
Nagy orrlyukain lélegzik, mellső lábaival próbálgatja a fagyos földet, gyilkosok tekintetével méricskél. Ilyenkor mindig az jut eszembe, mennyi méltóság, mennyi erő, mennyire fennségese…
Tiszteletteljesen szúrom meg először. Könnyű vágás, még nem találja helyét az arénában. A második és a harmadik is az lesz, a düh és a fájdalom kiszámíthatóvá teszi majd…
A tízedik előtt meglep, talán nem tudok kitérni. Túlságosan elbíztam magamat. Nem baj, sosem szégyen ilyen ellenfél előtt elbukni. – Mégis megcsúszik mielőtt elérne, nincs hozzászokva a talajhoz, nem szokás hidegben bikaviadalt rendezni. Tíz.
Tizenegy és tizenkettő. Vége van.
„Ne akarjunk bölcsnek látszani, ahol csak szerencsések voltunk!” /Lessing/
Vége a januárnak. Pont olyan volt, mint amilyenre számítottunk. Az mondjuk fontos, hogy az ember fel legyen készülve az elkerülhetetlenre. Tizenkét vizsga, heti három. Sorban, egymás után, mindet, ahogyan azt kell; miközben egész elképesztő módon volt szerencsém. Belehúztam a jó tételbe, lehengereltem a semmivel, szimpatikussá váltam, de főleg belehúztam (ha így jönne a river…).
Mégis pont annyira volt elemésztő: a minap azt mondtam egy barátomnak, olyan vagyok mint egy szikkadt citrom. Tudjátok, amit félbe vágunk, aztán a maradékot ott hagyjuk a gyümölcskosárban, és hetekkel később már teljesen kiszáradt, nincs benne éltető nedv, értékes cseppek. Esetleg csak akkor, ha összenyomjuk teljesen, ha megfeszül egészen…
Nem szeretek olyan dolgokról beszélni (ugye), amikből nem nagyon lehet mit kihozni. Néha muszáj, most próbálok minél több ilyet összerakni, hogy később kevesebbszer kelljen. Például el fogok költözni. Agyő Csupor! Nem akarom a saját bejegyzéseimet google-be keresni, még én sem tudom, hogy melyik hónapba mit írtam. Így elvesznek a szövegek, pedig egyiket se úgy írom, hogy aztán majd úgyis el fog tűnni. Akarok címkézni, ha a médiáról írok, akkor az ne „egyszer csak a médiáról írok” legyen, hanem legyen egy előzménye, nyomon követhetővé váljon, hogy miket írtam korábban a témában. Ha kipattan egy Haiku, akkor lehessen elolvasni a többit is, hátha érdekel valakit. Ja és egyáltalán tudjam megnyitni a saját blogomat, ha meg akarom (Többször túlterhelt, mint a NEPTUN baszki!).
Persze ne értsétek félre, Csupor központi, Csupor toplistás, Csupor szívem egy darabja konkrétan. Ezért is vagyok még mindig itt, pedig már régóta elviselhetetlen a blogol.hu „főnökösködése”. A dátumot sejthetitek, nehéz búcsú lesz.
Az a baj az ilyen vizsgaidőszakokkal különben, hogy valójában nincs sok értelme. Inkább elvesz, mint hozzáad. Ilyen ütemben, így kondicionálva szinte kizárólag a rövidtávú memóriánkat használjuk. Kreditpontokért maradunk fent éjszaka, idegeskedünk, harcolunk, és nem tudásért, nem előmenetelért, nem fejlődésért… nem magunkért, csak szaros kreditpontokért. Felesleges csatákat vívunk. Andó a képek hívták meg ezt a bikás szimbolikát, de van ennek véletlenül egy egyéb hozadéka is. Mondhatjuk, a bikaviadal ugyanannyira értelmetlen. Én nem látom értelmét, nem szeretem őket. Inkább magunkat bántjuk vele.
Most mi jön? Oh, hát nagyon szép kérdés Bazsikám! Egyetlen hét múlva elkezdődik egy megcsinálhatatlan félév (erről viszont már tényleg máskor, majd mutatok órarendet is, meg minden), de ami fontosabb, hogy március végéig le kell adnom a szakdolgozatomat. Még érdekesebb, hogy a szakdolgozatomnak még neki sem álltam. Úgy hogy most ez van soron, nagyjából ez fogja minden időmet kitölteni (meg a félév, amiről most nem). Majd ezt nagyon próbálom úgy felfogni, hogy valójában csak írok és olvasok, és hát mi mást akarnék? A témám zseni: Napjaink szerencsejátékosai. Ezt nagyjából pszichológiai oldalról, vagyis nagyjából felfejthetem saját magamat. Drukkoljatok. És remélhetőleg annyira érdekeseket is fogok olvasni, hogy azokból akár nagyszerű bejegyzések is születhetnek.
Most már mennem kéne cikket írni. Ja, láttátok milyen gyakran ki vagyok linkelve az oldal jobb oldalán a blogosok között? Ennek nyílván az az oka, hogy jó vagyok (és nem az, hogy én szerkesztem a rovatot).
Újabbak jönnek. Nagyobbak, erősebbek, gyilkosabbak. Sosincs vége.
