mézescsupor

Tegye fel a kezét, aki utálja a határidőket!

(Slowtones' (lolman) photography)

Azt hiszem, ez egy olyan nap, hogy megtehetem…, hogy simán megtehetek akármit, de például azt is, hogy idézek magamtól:

„A dobogósok könyvutalványt kaptak, nem is ezt érzem veszteségnek, viszont a legjobb három verset és egy kiemelt mesét felolvastak a nagyérdemű előtt. Nem semmi érzés lett volna a sajátomat hallani. Azonnal írtam volna róla. Kettőt is. Tuti.”

Kettőt is. Mielőtt átvettük volna a tiszteletpéldányokat, három egyetemista lány olvasott fel a könyvből (A könyvből! Csak nem tudok túllépni ezen!). Öt-hat verset, és egy-két novellát - nem emlékszem pontosan, valahova nagyon eltűntem, vagy süppedtem, vagy repültem, miután felolvasták a Minap fura nap volt címűt. Valószínűleg repültem.

Nedermann Katalin, a Forrás Színház tagja olvasott fel, akinek nem ez volt az első alkalom, de gyanítom nem is az első ezer szöveg között volt az enyém, amit elmondott mások előtt. Engem még sosem olvastak fel így, szinte tökéletesen. Jó volt hallani, hogy amit írok, az elmondva is olyan, amilyennek elképzeltem magamban.
Érdekes, az szinte a legelső komolyabb szövegem. Nem is annyira erős, de a Kata szájából, ott és akkor, nem is hangzott olyan rosszul…

(Pendíteném – minden nélkül -, hogy repültem.)

(Slowtones' (lolman) photography)

(Tudom, hogy fiktívet kértetek, de ha ezt most nem írnám meg, akkor lehetne ez egy…, mondjuk egy scientológus blog. Vagy politikai, vagy „fashion”, vagy tudományos. Sőt, ezekben is csak társszerkesztő lennék, ha ezt nem írnám meg. Ehhez képest, azért ez egy személyes blog, akárhonnan is nézem. Persze tudom – akármilyen is -, írhatnék gyakrabban, de higgyétek el, nem lustaságom okolandó.)

Bizonytalan vagyok. Rég voltam ennyire az. De tényleg, hogy lehet azt korrekten felvezetni, hogy szép fehér lapokon? Hogy ott a nevem, hogy alatta cím, hogy azalatt szöveg? Hogy ki lehet nyitni, hogy el lehet olvasni a köszöntőt, az előszót, hogy meg lehet keresni a tartalomjegyzékben? Hogy lehet azt, hogy könyvborítók között? Könyvborítók között!

Díszes könyvborítók között. Túllépve ezen (nehéz túllépni rajta, irtó nehéz), nem kimondottan érdemi dolog ez. Annak az írópályázatnak szerencsés hagyatéka – aki újra elküldte írásait, hogy be akar kerülni ebbe az antológiába, az bekerült legalább egy művel, mert úgy gondolta a készítő, hogy aki van olyan bátor, az megérdemli (harmincegyen voltak olyanok). Persze, ha nem hajtottam volna a dolgot, nem lennék ott. És főleg nem három szöveggel, mert bizony, három is helyet kapott (Csend, mely égig ér; Minap fura nap volt; Episode I.).

(Pendíteném – igazán érdemi érzéssel lelkemen, szívemen, lehunyt szemeimen, elérzékenyültségem legeslegközepén -, hogy anyukám jelezte: büszke rám.)

(Úgy elkanyarodnék már fiktívbe! Talán szürreálisba is befordulnék, index, jelzés nélkül, csak úgy váratlanul… Hirtelen! Vagy egyenesen abszurditásban száguldoznék. Szédítő lenne! Úgy érezném letépi a fejemet – kabrióban a sivatag közepén, mögöttem porfelhő, előttem a semmi, úgy ám!

Úgy ám…, de hát kinek kell ez? Azt meg kell álmodni! Összegyúrni, aztán formálgatni, lesimítani. Kimunkálni. Az újságírásnak, a mindennapoknak, az időhiánynak, az átlagnak nem kell ez. Aktuál, szórakoztató, érdekes, könnyed – ez kell. Pedig ez nem tépi le a fejünket.

Késő van, marad a könnyedség. A képek már megvannak hozzá, a cím is jól hangzik, valami gyerekkori párhuzamot is lehet húzni, egyszerű, közeli téma, konkréten itt van a szemem előtt. A sivatag, a kabrió, a porfelhő meg…)

Gyermek, kisiskolás koromban meg voltam győződve, hogy sosem leszek szemüveges. Emlékszem csúfoltuk őket, hogy: „Vakegér!, Szódásüveg!, Négyszemű!", mintha mi jobbak lennénk, pedig sosem voltunk jobbak. Én meg voltam győződve, hogy nem leszek.

„Sasszemű Balázs” – így hívtak a szüleim. Én meg csak örültem, bizonyosan tudtam…, hogy ez bizonyos!

Persze, egy idő után gyanússá vált. Például mikor én még csak hunyorítok, hogy milyen busz jön szembe, de a haver már a bérletét is rég előkotorta a táskájából. Ahogy annyira talán a projektor képének sem kellene homályosnak lennie társadalomfilozófia órán…

- Na nézzük meg a betűket!
Összefolyó fekete foltok. Nagy, túl nagy, rohadt nagy összefolyó fekete foltok! Rohadt ijesztő, kapargatja régi bizonyosságom acélkapuit.

- Nem tudom… A? Nem, E? A többi? Hát… Y, U? R? Nem tud… nem tudom.
De rossz érzés. Ezt tuti látnom kellene!

- Hát, az ilyen látásteljesítményt szoktam egy szóval úgy értékelni, hogy … (…) szar.
Rendben, lehet hogy én is csúfoltam, meg minden, de nem lehetne ezt picit szelídebben? Kopogtatni esetleg, nem egyből vasököllel döngetni?!

- Vezetsz? Nem? Hú, akkor jó! Akkor jó.
Köszi szépen, jó fej vagy! Dőlnek az acélkapuk.

- Ja! Szemüveges vagy, mondtam már?
- Nem.
- Szemüveges vagy, mondtam már?
- Haha!
Haha, köcsög! Örülök, hogy humorodnál vagy! Kapu a földön, porfettén. Régi bizonyosságom maradékai homokba süllyedve.

Minekután próbáltam magam vigasztalni, hogy sok embernek jól áll, meg ma már szinte ilyen kiegészítő, ráadásul jó látni a tized akkora formákat betűknek, és nem elfolyó pacáknak…, de azért azt a rést sosem lehet már befoltozni, mert akárhonnan is nézem – lencsén innen vagy túl –, sasszemű Balázs szemüveges lett.

Ma jó sok borsot törtem az idő orra alá! Le sem feküdtem aludni. Jól megcsináltam, nem? Nagy király vagyok, szinte unatkozom is, annyira!

Kár hogy nyolctól fél hatig van órám – azért máshol is tudnék lenni! Amúgy cikket írtam a pénteki 30Y koncertről (azt hiszem nem lett olyan rossz), meg más is, de nem akarok untatni.

Áh, máris untatattam! Untatni, unalmasnak lenni kurva rém könnyű! Ez az egyik nagy baj ezzel a blogolás dologgal, ez a „mindig érdekesnek lenni”, görcsösen mindig. Francokat!

Kész! Hajnali hat, sima-liba. Igaz, hogy a – már csúsztatott – határidő éjfél volt, de hát ebből csak nem lehet akkora baj, nem igaz?

Said, Orientalizmus…, ne is mondd! Körmönfont üres mondatok írása a semmiről, egy könyvről, amibe épphogy beleolvastam, az megy. De ez még így is dögunalom! Tuti te is végigásítoznád! Gondolj csak bele, és közben jól nézd meg a képet…

Meg hát ennyi idő alatt két szép blog is lehetett volna, képpel, mindennel.

(Hajnali hatkor imádok csak a legjobban bejegyzést írni! Amúgy trenírozom magam arra, hogy ne nagyon nyafogjak már amiatt, hogy nincs időm, meg úgy nagyon semmim se… úgyhogy nem is nagyon teszem.)

(Amikor jó sok ügyes és tehetséges emberrel találkoztál, akkor érezted már, hogy ahhoz képest olyan tehetségtelen vagy? Irigykedtél már így? Volt ilyen?

Mindegy, velem volt. Magyar napok, meg Magyar szakest, és akkor ott felolvastak sajátot, szavaltak fejből novellát, és énekeltek, és zenéltek, és nevettettek, és táncoltak, és még sok minden.

Én meg blogolgatok, ahogy telik – gondoltam.)

(Csütörtök este dolgoztam. Úgy igazán, kaptam pénzt is meg minden. Na nem sokat, de azért mégiscsak kaptam. Kivételesen krupiéként kevertem a paklit.)

(De hogy jön ez a semennyire sem érdekes, személyes momentum ide?

Hát úgy, hogy az egyik ilyen sajátot felolvasó srác, aki egyébként korábban dicsérte itt a „falat teleírós” sztorit, ami egyébként jócskán felértékelődött, miután ekképp mutatott magából nem is keveset, mert úgy egyébként, azért az sosem mindegy, hogy ki az, aki dicsér… igen, szóval ezzel a sráccal beszélgettünk pár decinyi fehérbor mellett, és elárulta, hogy ő már mondta másoknak is, hogy szerinte én olyan vagyok, aki képes megfogni, jól megragadni a nyelvet. Mint egy pakli kártyát, úgy hogy nem repülnek szanaszét a lapok a kezemből.

Ezt a kártyás hasonlatot használta, és közben így mutatta is a kezeivel, mintha szétrepülnének - de hogy nálam nem, az én kezemből úgy nem. Persze részeg volt.)

(De azért nekem kurvajól esett.)

Cseh Tamás, azt hiszem nagy ember.
Képzőművész, tanár ember. Filmes, tévés, színházi ember. Színpadi ember. Író ember. Indián ember. Énekes, dalos ember. Lemezdíjas, Tisztikeresztes, Liszt Ferenc és Kossuth díjas ember. De mégis… leginkább, olyan igaz ember. Mindent, amit csinált, Cseh Tamásként csinálta, igazul. Azt hiszem nagy ember. Olyan igaz ember. Ritkaság ember.

Cseh Tamás sosem volt része az életemnek. Azért néha lopva bekacsintott. Egyszerűen a híre, vagy mikor még kicsi voltam, és az „öregfiúk” énekelték gitárral a kezükben, hogy „de jó kis elvtársam vagy Balázs!”. De olyan nagy része, amilyen sok, millió ember életében van, olyan nem. Cseh Tamás talán egy egész század, amibe tagadhatatlanul beleszülettem, és mégsem.

Most is csak anyukám mondta, hogy mennek erre a beszélgetésre, mert beteg, tüdőrákos szegény, és valószínűleg többet már nem látják. Én pedig, mivel egyáltalán még sosem találkoztam vele, hamar vettem a cipőm és kabátom. Egészen megrendítő volt. Ott beszélt, és csak mondta és mondta… és olyan szimpatikus, rokonszenves volt! Mert olyan igazul beszélt. A betegségéről is, erről a beszélgetőkönyvről is - hogy megkereste ez a Bérczes László, hogy ő ezt szeretné, és ő meg csak rábólintott: „Jól van, ha te szeretnéd!”, és három hónapig beszélgettek a betegágya mellett. És kérdezték a könyvben írtakról, és csak védekezett elesetten, hogy ő nem gondolta volna, hogy megéli a megjelenést, hogy felelőse lesz ennek…

Annyian voltunk, hogy a terem ajtaját sem lehetett becsukni, mert ott is álltak. Mi ügyesen kaparintottunk helyet a második sorban, így elég közel voltunk hozzá. De aztán volt valami, amivel még ennél is közelebb jött hozzám, amivel mellém ült, amivel rámutatott, hogy nem ismerjük egymást, de talán érdemes lenne. Az a művészi, előadói mentalitás, amit képvisel.



Sokan hangoztatják, hogy A Művész az magának alkot, és nem másoknak. Az Író a papírral meg a tollal van elfoglalva, nem az olvasókkal. Ilyenkor - akik ismernek - mindig rám néznek, hogy füleljek erősen! Cseh Tamás meg azt mondja, hogy minden a közönségért van, hogy minden a másikért van. Nem is a pénzért, vagy a hírnévért, hanem a másikért. Ő nem tud úgy dedikálni, mint a „sztárok”, neki beszélgetnie kell a másikkal (akkor is, ha pesti utcasarkokat áll a sor). Hoppá! – gondoltam. Én aztán teljesen ilyen, én aki meghal visszajelzések nélkül, de nem csak azért mert írok. Nem csak az írásban, mindenben. Például szerelemben, szexben is – a másik! A másik, a tükör.

Érdekes, fura fintor, hogy amikor beértünk a művelődési házba, akkor találkoztam az éppen könyvesboltját képviselő indexes kollegával, aki kérdezte, hogy „hát te?”, amire valahogy úgy válaszoltam, valamiért az jött a számra, hogy „Jöttünk a mesterre.” - miközben végigsimítottam a Cseh Tamás könyvön.

Említette már valaki nekem, hogy az tetszik neki, hogy olyan őszintén írok. Ezt jó lenne megtartani, jó lenne mindent, amit csinálok, őszintén, straubbazsi-ként csinálni. Ő még azt is mondta, hogy zavarja ez a felmagasztalás, ez a túlértékelés, ami most van körülötte. Ő csak egy gyarló ember. Énekesnek sem volt soha igazán tehetséges, csak jó céljai voltak, jó célok mellett állt ki.
Most elolvasom (az anyukámnak) dedikált könyvét, mert korkép is lesz, mert a halál közelsége is benne lesz, de főleg azért, mert tudom, hogy őszinte, igaz sorok lesznek.

Ha nem is sokáig tapad már egy földhöz a lábunk, lehet hogy lesz ő még példakép, mester ember. Ritkaság ember. Nekem. Jó barát, ebből az elhalasztott ismeretségből.

Milyen érdekes, hogy éppen csak végére érek – tejen, Tereskován, Paris Hiltonon, meg mindenen keresztül - a személyes kis bosszúságomnak, és akkor hirtelen tud valami jó is történni, pont ilyen kereskedelmi csatornáknak köszönhetően. Szóval az van – töredelmesen, lefelé tekintve -, hogy Veszprémben erre a hétvégére szervezték meg nyolcadik alkalommal a Kamera Hungária Televíziós Műsorfesztivált – felelevenítve ezzel egy régi hagyományt. És ez meg éppenséggel – még töredelmesebben – nagyon jó! Teljesen ingyen (ilyet mostanában már hallomásból sem nagyon…) vannak szakmai programok, előadások és fórumok, koncertek, filmbemutatók, közönségtalálkozók, sőt szemfülesen még hamburgert, kürtöskalácsot, palacsintát, és egyéb épkézláb embernek való falatot is össze lehet csippentgetni. És a megasztárosok, csillagszületikesek, barátokköztösök „vadászgatásán” (…) túl lehet kártyázni Kordával (a Föld körül), vetélkedni Vágó Istvánnal, megnézni például az első Alföldi filmet, és a nagy humoristák közül is fellépnek páran. (A Szőke-Badár estre már a nap elején elkeltek a jegyek. Azért eléggé bolondos a fiúk sorsa: évtizedekig kínlódnak, lobbiznak, mindenféle filmmel próbálkoznak - de többnyire a kamera bérlését is hitelből fedezik -, és akkor hirtelen egy reklámszerep hozzá el a sikert, a reggeli teltházat.)

Ja, és volt egy Cseh Tamás is, könyvbemutatóval. Igazából ez az, amit így köszönhetek is - töredelmesen..., meg minden -, de azt hiszem, ehhez már késő van. Most már ideje tokjába csúsztatni a szemüveget és aprókat sóhajtva elcsendesedni. (Persze, ez csak hazug költői kép.)

Viszont most, most aztán nincsen semmi, ami engesztelhetne, békíthetne, elcsitíthatna! Mert ha arról van szó, hogy elbukunk egy órát csettintésre, az egy dolog, volt már vészesebb is. Vagy esetleg arról, hogy miért nem vásárolható tej általában sehol sem… bizony, tej. Mondjuk: imádom a tejet, és innék egy jó forma bögrével a palacsintához vagy gesztenyepüréhez, de nem ihatok! Se étteremben, se cukrászdában. Miért nem? Miért nincs ott a Coca-Cola ára alatt, hogy mennyi a tej decije? Ott kellene lennie, nem? Dehogyisnem! De azért emiatt sem fogjuk fejünket a falba…,sem álmatlanul forgolódni, ahogy talán szöveget (bejegyzést) sem kezdenénk ezzel, ha csak nem vagyunk egészen elvetemültek. Ellenben a végeláthatatlan butaság, amikor nem érdekel senkit, hogy ostobaság-e, átverés-e, vagy hülyének néznek-e azzal, amit mondanak, na attól aztán…

Nem meglepő: a tv adja a dolog kifutását.

A média alakulásáról – innen-onnan, sőt amonnan is – tartottam előadást, hallgattam végig hasonlókat kollegáktól; és vitatkozunk is, véleményezünk hétről hétre. Ezért erről gyakorlatilag most bármennyit tudnék írni – innen-onnan, sőt amonnan is. De kár lenne annyira belemenni, maradjunk annyiban, hogy amit csinálni lehet, vagy amit csinálni érdemes: a szelektálás. Ügyesen szelektálni. Még inkább: bravúrosan szelektálni! Az a legokosabb, sőt lássuk be: ez lenne a legcélravezetőbb is, mert tény, hogy a nézetlen műsorokat a csatornák azonnal kukába dobják. Ha nem néznék több millióan azokat a show-kat, amikre szeretünk - lehordva – reflektálni, akkor nem is lennének. Elsősorban nem a média viszi magát olyan irányba, amilyenbe, hanem az emberek igényei (de állj, már így is tovább léptem, mint akartam).

Tény, én akkor elcsesztem ezt. Két zh között, vacsi közben, hajlamos vagyok elcsábulni, és bekapcsolni tévét. Híradó volt, gondoltam ebből még nem lehet baj, úgy sem olvastam aznap indexet. Utána fókusz, hát azt még megvártam, bár tény, hogy ebben már volt egy tanulást ösztönösen tologatás is, de ha már híradó, akkor egy fókusz miért ne férhetne bele? (Közben azért fennakadtam egy Motorola reklámon, ami azt a vásárló réteget célozza meg, ami konkrétan szégyelli a mobilját, és már régóta szeretne újra cserélni…)

Fókusz, főműsoridőben, este nyolckor. Először a fábry-féle tereskova botrányról (amit érdekes módon mégis leadtak) esett szó, amit a legkeményebb, illetve a teljesen újnak titulált csütörtöki adásban nézhettünk meg. A következő blokk Paris Hilton állítólagos (!) budapesti látogatását célozta, és frappánsan felemlítette a legnagyobb magyar rajongóját, Steiner Kristófot is (aki egyébként később kivételes szerencsével találkozhatott is a valóban fővárosunkban tartózkodó csodanővel).

(És aki mindamellett szánalmasnak tartja a magyar „celebipart”, viszont a feljelentő rovatnak nagy rajongója. Ez a zárójel, azért van, hogy erről a feljelentő rovatról véletlenül se írjak egy külön bejegyzést, mert azért mégsem akarom elvinni a blogomat ebbe a meglehetősen ferde és bénácska megkérdőjelezhető irányba. Ezért csak lazán említettem, hogy „Feljelentő rovat! Atyaúristen gyerekek! Feljelentő rovat…”)

És akkor, főhírként: előkerült Győző sztárszemélyiségünk kislányáról egy kép, amin vízipipázik egy pár évvel ezelőtti egyiptomi nyaralás idején (epres, olajban áztatott gyümölcsreszelék füstjét fújja ki – mielőtt még bárki…). Emiatt a Győző família számíthat a gyámhatóság látogatására, és esetlegesen lányukat is elvehetik tőlük.

Na, pont ilyenkor válik olyanná az ábrázatom, hogy a barátnőm őszinte élvezettel kacagni kezd, hogy „na, ez már megint kiakadt” (az, akit már említettem egy drámai pillanatban – mielőtt még bárki…). A gyámhatóság? Persze, pont a luxus körülmények között élő Virágot fogják elvenni szüleiktől… Anyukám (kevésbé személyesen: Gyermekjóléti szolgálat) meg idiótaságból küzd például azért nap mint nap eredménytelenül, hogy az egyetlen szobában éldegélő hat gyerek közül legalább a két fogyatékost elhozzák onnan valahogyan. A gyámhatóság, hogyne! Ez a szenzációs hír, hogy ezúton megszólaltathassák Győzikét, és ő elárulhassa nekünk, hogy lehet embernek rossz, de apának ő a legjobb, mert nem veri a gyerekeit félholtra, és mindent megad nekik, bármit is szeretnének (és ezzel teszi nekik a legjobbat…).

Rendben van, hogy ez a logikus szisztéma a kereskedelmi csatornának, de ezt hogy gondolhatják komolyan? És az is rendben van – akármilyen elfogult is vagyok a témában (akármennyire is itt van a shisha csöve a kezemben) -, hogy ne vízipipázzon a kiscsaj, de hogy a hiteles információiról híres Blikk azt írja, hogy ez összehasonlíthatatlanul ártalmasabb, mint mondjuk cigarettázni, miközben a fókuszban megszólaltatott szakértő azért félve-reszketve, halkan megpendíti, hogy mégiscsak ez a legkevésbé egészségkárosító formája a dohányzásnak, az egészen hihetetlen.

Győzikét amúgy többen nézik, mint azt gondolni mernénk! Konkrétan az új „stand up comedy-show” kicsúszik a főműsoridőből, mert csak a Győzike után jöhetnek a fiatal humoristák, hiába vannak talán verbálisan egy erősebb szinten.

Mindegy, csak szelektálgassatok-szelektálgassatok. Ezügyben barátilag javaslom: többet ne olvassatok végig bejegyzést, ha tejet említek az elején.