08.06.17. kedd

Sziasztok!

Különleges alkalom a mai – ma én, helyette. Vagy sokkal inkább mellette, félig elbújva a háta mögött, meghúzódva, egy kicsit zavarban. Olyan érzés most, mintha a legkedvesebb zenédhez kellene még pár sort írni, vagy a legfinomabb sütihez még egy hozzávalót adni… nem könnyű. Ajándéknak pedig értékes.

De mire fel ajándék? Igen, ezredik voltam, az ezer pedig szép, kerek, jókora szám, főleg ha hozzászólásokról beszélünk. Mégse gondolom, hogy ez lenne a lényeg. Nem a szám. Sokkal inkább, hogy mellette vagyunk, olvassuk, és főleg: hozzászólunk. Emlékeztek? Neki már a legelején kedves olvasói voltunk, akiktől visszajelzést vár. Hozzánk intézte az apró betűket, zárójeleket sok-sok írás elején vagy éppen végén, de egész bejegyzéseket is kaptunk! Látszik, igazán fontos neki; helyet kaptunk, kiemelt és lényeges helyet. Azt hiszem, ezért is lett ilyen kedves nekem a Csupor, mert így figyel ránk; és mert figyelmes, tőlünk is figyelmet érdemel.

Biztos nektek is van személyes kedvencetek, vagy olyan, amit nagyon szépnek találtatok, vagy van, ami megfogott, és ami először ragadott meg, amiért olvasók maradtatok… Írjátok le neki! Mondjátok el mi tetszett, mit olvastatok el többször is, és Ő hálás lesz. (Látjátok, milyen hálás? Belekontárkodhattam a kedvenc blogomba. Nem mindennapi élmény!)

Persze nem csak figyelmességgel érdemelte ki a kedves (a kedvenc) jelzőt. Azt hiszem, ha valamibe belefogsz, azt így kell. Ilyen ügyesen. Ilyen odaadással, körültekintéssel, és igényességgel. Mindenki kezdett már bele úgy feladatba, ötletbe, hogy az elején elhatároztuk: most aztán más lesz! Most betartva a betartandót, odatesszük magunkat, úgy igazán; biztos nem kell magyaráznom, érzitek. Így tanulunk minden nap, fekszünk le korán, szokunk le a káros dolgainkról.

Ő is elárulta a terveit, akkor, az első pillanatban, mondván majd meglátjuk. És tudjátok mi az érdekes? Hogy sikerült! Kigondolta, és úgy lett. Szép munka, nemde?

Van egy dolog, amit mindig irigyeltem, vagy szebben, csodáltam: megtalálta azt a stílust, azt a szépséget, ami az egész blogot kerek egésszé formálja. Összekapcsolja a pókert a fogfájással, a kávét a laptoppal – jelen van mindenhol, kívül, belül. Olyan… Bazsis. Tudjátok.

Köszönöm. Ameddig írsz, én maradok olvasód.

Fazekas Fanni

08.06.14. szombat

(Igen, ez a bejegyzés az ezredik komment ünnepére születik. Már írtam arról, hogy ezek mennyit is jelentenek nekem. Boldog vagyok, hogy levertük ezt a lécet is. Mert ez mégis csak ezer gondolat, megjegyzés, amiket ezek a bejeg… amiket írta… amiket én indukáltam.

Sokáig nem tudtam, hogy mi lehetne eléggé súlyozott ajándéka az ezredik felszólalónak, ami igazán kifejezi, hogy mennyire értékes nekem ez a szám. És az előtte lévő kilencszázkilencvenkilenc ugyanúgy. Végül arra jutottam, hogy az lesz a megfelelő, ha kiengedem őt arról a korlátozott felületről, ha széttárom azokat a kapukat, amiket korábban senkinek.

Ez a bejegyzés, az ezrediké.

Azt csinál vele, amit csak akar. A fotókat a személyiségéhez választottam – mivel van szerencsém ismerni őt közelebbről is -, remélem, tetszenek neki. De természetesen ezek lekerülhetnek, jöhetnek a helyükre más képek, kedvenc képek, zenék is, és bízom benne, valamiféle szöveg is – hosszan vagy röviden, névvel vagy név nélkül, ahogy akarja. Csak ehhez a zárójelhez ragaszkodom, hogy itt legyen magyarázatként. Halványan.

Egyébként is örülök, hogy pont ő az, mert tudom, fontos, értékes számára, hogy írok, ahogyan nekem is, hogy olvas.

Persze ez csak akkor ajándék, ha ő is örül neki. Talán, „hoztam is ajándékot, meg nem is.”

Bár mindig kínosan ügyeltem arra, hogy mi szerepel itt, és mi nem, mégsem félek attól, hogy picit is megbánnám ezt. ((Bízom benned.)) )