mézescsupor

Látom én, hogy nem brillírozok a blogbejegyzésekkel, de közben közel tíz anyaggal jelenek meg a hónapban (ezt írtam a mai – már meglehetőst megfáradt – cikkben is), és be kell, hogy lássuk: ez most fontosabb. Sőt, nemcsak hogy fontosabb, hanem ez most munka (és szeptembertől még inkább az lesz).

Nagyjából öt perc múlva indulok Zánkára, és a hét elejére két újabb cikk megírásával kell számolnom. Találkozunk jövő héten (esélyes témának tűnhet az újságírás…), és azért remélem hogy az elmúlt négy napban figyeltétek a bal oldalt – csupa izgalmas dolog volt ott!

Szóval bocsánat. Bár úgy sejtem, egyébként is van sokkal jobb dolgotok, mint engem olvasni éjt nappallá, meg még oda és vissza is..

Tíz nap fesztivál, újabb magánéleti fordulat (szerpentin), illetve egy négyórás pókerverseny után, megfázva, hajnali háromkor, nehezen találom a talajt a lábam alatt. Egyébként is, mostanában sokszor érzem úgy, hogy jobban határoznak meg lépéseim, mint én azokat. Ez talán bután hangzik, de ha kijelölünk magunk előtt egy utat, amin szeretnénk végigmenni, akkor vagy minden fűszálat, virágot azon tiprunk el, vagy jobb rögtön otthagyni, és máshol taposni járható ösvényt.

Két ilyen hét után, stílszerű lett volna azt „címkézni”: Balatone Fesztivál, de azt hiszem, nagyon ideje már valami egészen mást. Ezt a képes témát régóta fel akartam hozni, mert bár nem látszik, de minden fotósnak hálás vagyok egy picit, aki elkapott egy olyan pillanatot, amire éppen szükségem volt a sorok mellé. Tudom, hogy voltak szövegek, amik semmik, amik dögunalmak lettek volna egy jól eltalált kép nélkül. Tudom, hogy kevesebb, színtelenebb, silányabb lenne Mézescsupor nélkülük. És tudom, hogy mindet ellopom, kérdés nélkül elcsenem valakitől.

Ezen megátalkodott módon nem fogok változtatni, ezért ezzel a héttel szeretném megköszönni nekik, és kifejezni tiszteletemet, kalapom emelni az előtt, amit csinálnak. (Jó tudni még, hogy a képek nevein nem szoktam változtatni. Többségében a – fotóművész körökben nívós – Deviantart oldalról vannak, ahol mindig szignózzák is őket. A tulajdonságok alatt meg lehet nézni, ott általában kiderül, hogy kitől, mint például a fentinél: „by_mamazme”. Így, ha valami nagyon tetszik, akkor esetleg keressetek rájuk, nézzétek meg a galériájukat, dicsérjétek őket is kommentekben.)

(És még egy zárójel, hogy egy egészen másfele irányuló hálám és örömöm se sikkadjon el a mindennapok sodrásában. Egy kedves barátom, lelkes olvasóm, akinek amúgy mindig nagyon kíváncsi voltam a véleményére, komoly vállalkozásba kezdett. Nyáron messze vagyunk egymástól, de így is éreztetni akarja, hogy mennyire imádja, ahogy írok, ezért minden bejegyzést, a legelejétől fogva végigkommentel, mindhez hozzáfűz, kiegészít. Értékes gondolatait Pankalin név alatt keressétek. Kövessétek nyomát, és persze példáját is…)

Legyen szép, fotózni, keretezni való hetetek!

Most kellene írnom egy szép bejegyzést, először blogos oldalról zárni a Balaton Sound-ot, aztán bele menni, sőt bele száguldani az Utcazenébe, hogy ez mennyire nagyon, hogy ez Veszprém hete, hogy ilyenkor minden belvárosi eldugott sarok, összefirkált fal, megkopott pad, minden lerakott kő megtelik élettel – magukba szívják az arra sétáló lábak ütemét, visszaverik a zene rezgését… hogy minden ablakpárkány, gitárhúr, szájszél feljebb húzódik szentimentálisan, hogy minden mosolyog picit.

De ne haragudjatok, ez most nem megy. Reggel nyolcig írtam a cikkeket, pakoltam a bal oldalt. Még mindig fáj a hasam (Sound-on durván szétcsaptam valamivel), és már szeretnék végre sétálni egyet a mosolygó utcákon. Arra gondoltam, hogy idézem a magamtól a tavalyi zárást, arról a másik blogról, de nem (mert csak linkelem).

Bejegyzések nem tudom, hogy lesznek, Indexre írni fogok, illetve a „másik blog” is jelezte, hogy oda is jó lenne. Ezzel szemben minden nap igyekszem rakosgatni bal oldalra azt a rengeteg anyagot, amit ez a kettő egyébként összehoz. Meglátjuk.

Egyébként meg gyertek. Mindenki jöjjön, és beszéljük meg inkább személyesen.

Döcögős teszt hét után, csonka fesztiválos. Csütörtök reggel tiplizek Zamárdiba, viszont nagy eséllyel minden nap küldök egy anyagot Indexre – az olyan mintha minden nap írnék, az jó, nem? Lehetőségekhez mérten próbálom linkelni is bal oldalra, különben meg nézzétek az oldalt.

Hogy a sok közül miért a Sound? Hát… mert erre kaptunk jegyet. Különben a Voltra akkreditáltunk, és különben (valamiért) elutasítottak. De különben egyre kevésbé bánom, hogy utólag kellett köröket futnom, határidő után, satöbbi, hogy megkapjuk a két jegyet. Voltról leginkább azt mesélik, hogy piáláson és koncertek hallgatásán kívül nem nagyon lehetett mást csinálni, ami azért szomorú Magyarország hivatalosan is második fesztiváljától. Meg, hogy első nap délben már nem volt sátorhely. Illetve, hogy a Cypress Hill rohadt nagy playback volt, és az árak röhejesek. Persze biztos Sound-on is azok lesznek, és majd biztos írok is felháborodásomban, de legalább a Heinekent kapjuk majd ötszáz forintért, és nem a Sopronit (ráadásul a Heineken marketing teljesen mókás).

És talán a Fatboy sem lesz tátogós. Nem mintha az előadók felét is ismerném akár, de ettől függetlenül bízom benne. Majd csobbanunk nagyokat, zsonglőrködünk a vízparton, leadjuk a kilókat DnB-re, sisázunk chill-out-ra, és keressük negyven fokban a wifit, hogy elérjenek Veszprémig a másnapos körmondatok.

Írni én, fotózni Szabó Tamás (avagy LoLMaN) barátom fog.

Mindenkinek szép hetet. (És aki jön, jelezze!)

Hogy el lehet e menni foci EB mellett?
Nem.

Komolyan nem, én mindent megtettem, de nem. Nem tudsz mindig olyan hamar átkapcsolni, vagy nem meghallani beszélgetésekben, nem meglátni hírek között – elkerülhetetlen. Azt is mondják, hogy bloggereknek azoknak, akik próbálnak az aktualitásban mozogni ez kötelező. És még ez sem lenne feltétlen ok, de még bennem is összegyűlt annyi gondolat, hogy bele kezdjek egy laza focis bejegyzésbe. (Megjegyzem, azért nehezen azonosulok azzal, hogy én most egy laza focisat…)

Ha jól emlékszem, négy meghatározó ebés (ebés? elképesztő milyen irányba kacskaringózok) élményem volt. Egyszer még vizsgaidőszakban a szokásos pénteki póker versenyre mentünk – vizsgaidőszakban ez a szokásos péntek volt a heti kikapcsolódás -, de nem volt ott senki kártyás. Kérdeztük a tulajt, hogy na ugyan már „mivan”? Hát meccs van. „Hát meccs van”, ezt mondta. Akkor mérges voltam.

Aztán egy már másik héten, akkor csütörtökön megint meccs volt, de mégis sikerült leülni páran zsugázni. Persze plazma a falon, és persze odavonzza a tekintet. Szokásos kamu esés-kelések, vetkőzős öröm a véletlen góloknak. Például volt ott egy srác, aki… hát elhasalt, miután másodpercekig bambán nézte egyik ellenfelét, aki arrébb lökdösi a labdát, mire végre tudatosult benne, hogy lábat fogni és üvölteni kéne. És akkor elkezdett üvölteni és lábat fogni. Mondták, hogy ez az a sztár C. Ronaldo. Akkor megtudtam ki az a C. Ronaldo.

Később két focikedvelő barátommal beültem beszélgetni az egyik helyi kocsmába. Ott egy egész falra az aznapi meccs volt kivetítve. Igaz, a közvetítés éppen akadozott, talán vihar miatt. De még így is mindenki bámulta a falat a hatalmas hibaüzenettel. A pultnál tejes kávét kértem, és akkor ott tejes kávét kérni, pont olyan volt, mintha én bemennék egy helyre, ahol mindenki bámulja a falon a nagy semmit. Aztán egy pillanatra megjelent az eredmény, de kizárólag az eredmény. Kettő-egy (vagy 1-1, 2-2, mindegy), és akkor a az egész kocsma üvöltött. Ezért vagy azért, de üvöltött. És akkor – és ott, csendben a tejeskávémra várva – éreztem, hogy azért ennek van egy amolyan groteszk szépsége.

Máskor – ez sokaknak (nagyon soknak) sokkal meghatározóbb máskor volt, mint nekem – ugyancsak azzal a két barátommal, ugyanúgy. Én háttal ültem a falnak, hogy így velük szembe legyek. Percekkel később kérdeztem, hogy ez a döntő? Ők mondták, hogy talán ezt halkabban. Döntő volt, és háttal is dögunalom. És akkor ott abban a fináléban benne volt minden, amiért nem szeretek focit nézni.

Mert egyébként elismerem, hogy játszani jó. Haverokkal, pörgősen, nevetve, házszabályokkal, az rendben van. Fogadni is izgalmas, a szurkolás mibenléte bonyolult lélektan, de nyilvánvalóan az is jó. Viszont ezt a kínlódást nézni, ez szörnyű. Kortárs Kukorelly azt írta, hogy a legnagyobb baj, hogy sokan vannak a pályán, mindig elakad a labda, a les megítélése számítógépes technika nélkül bizonytalan, és gyakran döntőek a helyesen vagy éppen helytelenül megítélt, illetve nem megítélt tizenegyesek. Szerintem meg az egész úgy ahogy van, reformra szorul. Mennyire egyszerű lenne (ahogy más sportokban is) alkalmazni egy képernyők előtt ülő bírót is, akinek ráadásul nem kéne még idétlenül sem szaladgálnia föl, s alá a pályán. A többiről nem is beszélve. Rendben, hogy ez tradicionális kérdés, de ez így tradicionálisan el van cseszve.

Még el kell, hogy áruljam, hogy voltak hetek, amikor éjszakánként néztem a Darts VB-ét, és elhiszitek vagy sem, de az messzemenőbbik jobban lekötött, mint egy klasszikus focimeccs valaha is fog. Ott elképesztő csaták zajlanak fejben. Nyílván a világ első tíze begipszelt alkarral is képes tripla húszat dobni, ott már csak az a kérdés, hogy mennyire tudják tartani magukat a rájuk nehezedő súlyos feszültség alatt. Minden körben csak egy dologra fókuszálhatnak, és ott idegek feszülnek, és ez látszott, és ez tudott érdekelni. De a vezetünk egy góllal, ezért minden második percben fetreng egy keveset valamelyik játékosunk, mindezt színvonalban, Európa tetején, a döntőben, na az nem.

Ugyanakkor továbbra sem tagadom, hogy vannak ennek a sportnak, és voltak ennek az EB-nek is szép oldalai. Ha nem is sok:

Folyamatban..

(Na jutottunk valamire (lessetek bal szélen). Még alakul. Most elmentem pókerezni, majd lesz itt bejegyzés jól.)

Update: 2008-06-17 17:33

Szóval fejlesztünk. Kell, ha nincs haladás, előrelépés, felfrissülés, akkor szép lassan elvérzünk (ezt tegnap mondta a főszerkesztőm). Onnan jött az ötlet, hogy mostanra már teljesen nyilvánvalóvá lett, hogy képtelen vagyok eredményes – napi, esetleg kétnapi – ütemben bejegyezni; legalábbis azon a színvonalon, amin próbálok maradni, semmiképpen se. A blogok többsége ezt meglévő tartalmak feltöltésével – idézetek, videók, zenék, satöbbi – oldja meg, orvosolgatja. Mivel én nem akartam egy ilyen irányba elmenni, de mégiscsak egy rohadt olvasóvadász, aki vagyok szeretnék adni valamit azoknak az igazán elszántaknak, azoknak a vakbuzgóknak, azoknak a szememben nagyszerűknek, fáklyahordozóknak, akik hajlandóak minden nap idenézni. Valamit, amiért már érdemes lehet. Valamit, amit ők megkapnap, míg mások lemaradnak róla.

Minden hétnek lesz egy témája, ez elsősorban a képeket, idézeteket fogja behatárolni. Persze kapcsolódhatnak hozzá egyebek (egyebekben majd igyekszem sokrétű lenni), de ez majd mindig alakulni fog. A hét témája alatti első vízszintes vonal jelzi, hogy addig van befolyással az aktuális téma, az alatt már bármi lehet. Ahogy most is látszik, például blog- vagy cikkajánló. A cikkek nagyrészt mindig aktuális, a nap anyagai közül lesznek válogatva, elsősorban azoknak, akik nem szívesen szánják arra az idejüket, hogy "végignyálazzák" a különböző hírpotálokat. A linkek szövegei próbálnak elég informatívak lenni ahhoz, hogy könnyen eltudjátok dönteni érdekes-e számotokra; és ha mégis régebbiek közül teszek ki, azt majd külön jelzem.

Hogy mi napi, illetve heti, az nyílván attól függ, hogy miből mennyi áll rendelkezésemre. Képekben például jó vagyok, ahogyan hírek is minden nap vannak, de idézetekkel mondjuk kimondottan hadilábon vesztegelek.

A hetek logikusan hétfőn váltják egymást. A napi tartalmak természetesen éjszaka, kivéve a nap cikk, hír, bejegyzés ajánlója, azokat csak miután felkeltem és megtaláltam a megfelelőeket (illetve ezek napközben is változhatnak).

(A statisztikai bővítés egyértelmű. A közepesen nagyszám mutatja, hogy eleddig mennyien látogattak ide, a másik, legfeljebb hármas számrendszerbe mozgó pedig azt, hogy adott pillanatban mennyien nézik az oldalt.

Mindenképp szeretnék még egy kereső motort, hogy aki esetleg, valamiért, netalántán visszaolvasna valamit, az könnyedén megtalálja. Illetve gondolkodunk az indexes cikkek kisebb helyen tárolásának megoldásán, de ezek még Emesének sem egyszerű feladatok.)

(És tanácsokat, észrevételeket, ahogyan anyagokat is szívesen veszek. Küldhetitek a videókat, zenéket, képeket, blogokat, bármit, amiket klafa lenne, ha kiraknék.)

Ez egyedül persze nagy meló. Minden nap leszedni, felrakni. Minden hétvégén előregondolni. Keresni, csoportosítani, válogatni, szelektálni, satöbbi. Ráadásul csak remélem, hogy amiket én érdekesnek ítélek, vagy érdemesnek arra, hogy megnézzetek, úgy majd ti is.

De „Ez persze nem baj, mert ha az ember nem csinálja, akkor nem jut előrébb (sohase).” (Há! Ez egy idézet magamtól.)

Tulajdonképpen már akkor is pontosan tudtam, hogy annak a dolognak még nincs vége, befejezetlenül hagytam. Nemrég egy barátom - ő Azonos azzal, akit említeni szoktam, az „említések” ritka alkalmakor - azt írta, hogy a szöveg „mélységes fogyatékossága” kiszámítható végességében áll. Mindig ott van szigorú vigyázban… a vége. A még 3 oldal, a még két A4-es, a gondolatmenetet megpecsételő utolsó bekezdés. Én meg épp arra gondoltam, hogy a blog műfajának határok nélküliségéből, korlátlanságából az ilyenfajta nem várt meglepetések felé is szabad ösvény nyílik. Például színlelhetem, hogy elengedtem egy írást hetekkel ezelőtt, hogy magára hagytam, nem érdekel – holott bennem maradt, pedig érdekel még, szemben ezzel tovább akarom, és tovább is lesz.

Valahol, azért furcsa, hogy vége lesz, nincs tovább. Igazán furcsa. Itt a halk morajban olyan mintha már nem is léteznék, odakint a széles ajtón túl már nincs is semmi. Elmegyek innen, és ez a füstös garázs adja eltávomat. Gyengén pirosló EXIT felirat falamon. Olyan ez, mint a film vége előtt kimenni a moziból, eltűnni a függöny mögött.

Már csak a vodka kommersz íze emlékeztet rá, hogy élek. Hogy milyen volt igazán élni. És élvezem ezt. Igen, élvezem, hogy az én kezemben az irányítás, én mondom meg, mikor van vége – életemben először nem függök senkitől és semmitől. Nem parancsolnak nekem… Én mondom meg, mikor van a vége.

Kiállhatatlan ez a figura. A szöveget is azzá teszi. Egyedi szereplőként egy pillanatig sem foglalkozik azzal, hogy ezek szerethető sorok legyenek. Főszereplő, és élvezi, hogy övé az irányítás. Próbálnám ráébreszteni, hogy miért kell élnie, hogy élnie kell. Hogy bele kell kapaszkodnia valamibe, ami kiviszi onnan – őt és az olvasót is. De látjátok, hogy merre visz önfejű makacssága. Mit csináljak, hogyan folytassam?

Ez az, ami mindig is tetszett ebben. Szabadon cselekszem, nem függök. Ezzel mindenkinek megmutatom: én többé nem függök! Így intek búcsút.

Talán egyszerűen csak hagyni kéne, hogy megfulladjon odabent hataloméhségében, hogy megkapja, amit akar. Leírni csúnya halálát - elégtételért. Ő azt hiszi, egyszerűen csak elalszik részegen, de megfulladni ennél sokkal szönyűbb dolog.

Vagy több befejezést kéne írnom, hogy az olvasóra ruházzam át a hatalmat, hogy ő döntse el, mit érdemel, hogy ő emelhessen STOP-táblát, hogy ő mondhassa meg, mikor van a vége. Ezt élvezné az olvasó, mert az életben is erre vágyna: ha nem tetszik valaminek a befejezése, hát íratna helyette egy másikat.

Egyre kevesebb a levegő, nehezen lélegzem. Hát eddig tartott. (Stop?)

Á, iszonyúan fáj! Talán az előbb elaludtam valamennyi időre, de most elviselhetetlen! Hányni fogok… Ne! Nem akarok a saját vodkás hányásomban megfulladni! Ne, ne, ne! Nem bírom! (Stop?)

Nem bírom ki, ki akarok menni innen! Nem halhatok meg! Élnem kell! Ne, nem tudok lábra állni… ki kell kúsznom innen! Ki kell jutnom… (Stop?)

Nem megy. Ennyit a tervről, így találnak rám: a saját hányásomban megfulladva a kocsim és a garázsom ajtaja között. Ezt érdemeltem. Mindig is ezt érdemeltem. (Stop?)

Már nem érzek semmit. Megkönnyebbültem. Jó így. De most mi lesz? - Hihetetlen!, tényleg itt a fehér fény! Nem hittem volna… Valaki közeledik benne, gyerekforma. Egy kisfiú. - Szia Apa – azt mondta, szia Apa – Gyere velem!
Menjek vele? Eljött értem a fiam? Igen, ő talán tudta, hogy mire készülök. Talán ő egyedül tudta, hogy mennyire nem akartam elveszíteni, és vele együtt minden mást is. Igen, a kicsi fiam tudta, hogy mennyire értékes volt nekem, hogy mekkora kincs ő nekem. Most már vele leszek. Ő várt rám. (Stop?)

De miért szorítja és rángatja ilyen erősen a karomat? Mit akar? – Nyisd ki a szemed! Könyörgöm, nyisd ki a szemed! – kié ez a hang, ki ez? Nem látom…

A volt feleségem. És a testvére is itt van. Mit keresnek itt? Miért sírnak? Hol vagyok egyáltalán? Mi történik? A nyitott garázsom ajtajában fekszem a fényen. Az autóm jár…

Még van egy. Szerdán. Nem mondanám könnyűnek, sőt akik voltak, azt emlegetik: nehéz. Tanulni is kellene sokat, de már nem akarok, mert mióta fekszik a bika, már nincs feszültség. Tudom, érzem (remélem), hogy ez már csak a kegyelemdöfés a végén.

Olyan jó, két nap és igazán nyár van. A Nap jó dolog. Máshogy süt… az lesz, ami megszárít, mikor kijövök a vízből, ami lebarnítja félhomályban aszalódott testemet, ami megsokszorozza a sör (Mondjuk nemrég ráébredtem - vagyis elkerekedett, kidülledt szemekkel bámultam magam elé sokáig -, hogy megromlott egy a polcomon. Csak úgy lejárt a szavatossága, el tudjátok ezt képzelni?) hatását, amit jó érezni, és nem az, ami megfolyt a könyvek fölött... máshogy süt.

Csak én úgy elfáradtam. Hát persze a vizsgaidőszak (13 vizsga 30 munkanap alatt, ez még a tanárok – már amelyik képes együttérezni a diákokkal – szerint is embertelen), de az előtte lévő négy hónap ugyanúgy. Tényleg, nem volt nap, amikor ne lett volna mit csinálni másnapra. Sohase. Ez persze nem baj, mert ha az ember nem csinálja, akkor nem jut előrébb (sohase). Csak én úgy elfáradtam. Néha azt érzem, hogy olyan vagyok, mint egy színültig pohár, máskor meg mint egy üreges, korhadt fatörzs – néha telve, néha tátongva. (A magánéletemnek közben lassú egymásutánban omlottak falai, hasattak kétrét tartógerendái. Még szerencse, hogy ezt a témát kerülöm, hogy zárójel nyitása nélkül bele sem kezdek, különben...) És mostanában rájöttem, hogy rengeteg olyan probléma előjöhet, előjön még, amihez fel kell nőni, amihez fel kell nőnöm.

Például elereszteni! Igen, elereszteni. Elereszteni rohadtul nehéz dolog. Talán vitatkoznátok, hogy nahát biztosan nem, mert igazán nehéz megragadni, magadhoz húzni, és megtartani, de nem! Van, hogy elereszteni sokkal nehezebb, hogy rohadtul nehéz! Higgyétek el nekem!

Elereszteni meg kell tanulni.

… Persze jön a nyár, és akkor végre pihenés…, de én meg rettentő tevékeny (ez de rosszul hangzik – hát még, ami ez után) nyarat akarok! Annyi tervem van, annyi mindent szeretnék, annyi minden érdekel, olyan sokat akarok tenni, hogy azt csak felsorolni is hosszú lenne.

Ez a bika félév meg bennem marad táblaként, jelez, felkészít. Valamire biztosan felkészített. De én igazából csak azt akartam írni, hogy: úgy szeretnék több időt. Adjatok egy kis időt.

(Majd lesz szöveg is itt. Vagy nem itt. Mert végül is így helyére került kép. És lehet, hogy ez így magában is meg... Ez így meg. Így meg. Így.)