Kezdjük.

Elkezdjük. Halk moraj, szeretem. Életem kevés értékelhető sikerei közé tartozik ez a halk moraj. Utálnám, ha most valami dübögne, nyikorogna alattam. - Sokat gondolkoztam a zenén, ami ide illett volna. Nem találtam rá, meg különben is, valahogy arra jutottam, hogy nem is kellenének ide mások történetei, hangjai. Csak én és a halk moraj. Én a halk morajban. Jobb ez. Jól van ez így.

Jöjjön a cigi – mondtam annak a csökött csajnak, hogy legyen drága és gyenge. Nem nagyon tudott segíteni, pedig nem olyan bonyolult. Mindegy, lepakoltattam vele párat és kiválasztottam. Nagyon rég gyújtottam rá, nem akartam rosszul lenni. Még az ex-nejem kedvéért szoktam le, de hogy miért? Ha?! Minek? Mindig mondta, hogy így fogom végezni… és milyen igaza volt.

Most a vodka – mások biztos viszkiznének, vagy Jäger, Absinth, ilyesmi…, de vodka? Fura, rám nyitják ezt az ajtót, és egy olcsó vodka lesz a kezemben, előttem meg elnyomott cigicsikkek. Sokszor elképzeltem magam így. Régóta tudom milyen cipő lesz rajtam, hogy kötöm a nyakkendőm, hogy lesz fésülve a hajam – és az olcsó vodka a kezemben. Nem akartam más piát, emlékezni akartam arra az időre, amikor még reményteli voltam, amikor még hittem dolgokban. Amikor képes voltam egyszerre magamba szívni mindent, hogy aztán mindent ki is okádjak magamból, az olcsó vodkával együtt.

Akkor még hittem, hogy van értelme küzdeni dolgokért. Azóta világossá (vagy sötétté) vált, hogy valójában mindenért küzdeni kell. És valójában tökéletesen értelmetlen az egész. A szülők után a tanárokkal öklözöl, próbálsz melléjük kerülni, egy ringben állni, aztán a főnököt akarod leteperni – ahogy a lányokat is! Basszus, még egy jó dugásért is harcolni kell! Csatázni. Persze nincs vége, sosincs vége. A kapcsolatokban tovább háborúzol, hogy aztán szép sorban feladd őket. Sorban, mint elnyomott cigicsikkek a műszerfalon.

Abban a kilenc hónapban is rohadtul kínlódtunk. Állítólag a gyermekhalandóság mára 1% alá csökkent – mindegy, mi beleestünk. Valószínűleg ott törött el valami végleg. Már köztünk sem működött, feladtam. Elengedtem. Mondjuk így utólag, az aztán végleg megpecsételte volna a kimenetelt. Utolsó szusszig küszködhettem volna azért, hogy ne csak egy újabb emberroncs legyen a többi között. Azóta egyedül élek, nem is akartam újra felvenni a kesztyűt. Elég volt. Ennyi bőven…

Persze… vagy talán, ha tovább élt volna, nem így gondolkoznék. De milyen ostoba is lennék! Mert akkor hagyok valamit? Az utókorra?! Milyen utókorra? Elég csak picit körbenézni, még pár évtized és felfaljuk a földet! Felzabáljuk, ízekre csámcsogjuk! Az állatok fele ki is halt, aztán mégis az a szenzáció, ha találnak egy új fajt, miért is az lenne, hogy évente eltűnik 1-2%-uk? Már előre mondják, hogy mikor különösen veszélyes az UV sugárzás. Nem sokára majd azt fogják, hogy mikor lehet kimenni az utcára. Aztán, hogy majd akkor sem. De ha valami csoda folytán mégsem pusztítanánk el mindent magunk körül, akkor majd eltalál minket egy meteorit, vagy kialszik a Nap. – Tökmindegy! Egyszer úgyis vége lesz, és eltűnik minden. Bármit is hagynék itt, az nem maradna meg, eltűnne. Akkor meg minek? Tökéletesen értelmetlen.

Arra azért ügyeltem, hogy minden rendben legyen. A cégnél, és itthon is. Nem akartam, hogy bárki is azt gondolja, menekülök. Nem, szépen megterveztem, és végigvittem. Sosem értettem azokat, akik leugranak, felégetnek, gyógyszereznek, meg ereket vágnak. Minek a vér meg a többi? Nem, én rendben hagytam mindent, ez az én végrendeletem. Az aktákat, a könyveim, a fényképeim, a ruháim – mindent, ahogy a garázsomat is:

cigicsikkek, olcsó vodka, halk moraj és én.