mézescsupor

„...És szerintem nagyon bátor is lett ez a bejegyzés, mert leleplezted benne az egyik „titkodat”, láttuk, hogyan működik (működött volna, másképp) a trükk. És csak az olyan bűvészek leplezik le néha legjobb trükkjeiket, akiknek számtalan csodáik vannak még. Szigorúan titkos zakózsebben. Legbelül.”
/pankalin 2008. október 28. 01:40:17/

/Frissítve október 28. 18.22/

"Mert szerintem hihetetlen amit csináltál. Azt írod, olyan közel kerültél a szöveghez, hogy nem is gondoltad, hogy nem lesz nyilvánvaló... De mennyire kell közel kerülni hozzá, hogyha minden apró körvonalat megalkotsz, minden szavadat megkomponálod, minden mondatnak helye van, jelentősége van, a kész írás pedig sok embert rabul ejt, elgondolkoztat, vagy legalábbis hatással van - de mindegyikre máhogyan. Írtál valamit, ami szerintem tényleg legszebb, amin le tudtam mérni, hogy milyen sokat változott az írásod, mennyit tisztult, szépült... írtál valamit, ami kerek egész, és mégis mennyi mindent rá lehetett húzni, mennyi minden illett rá! Szerintem az írásban ez az egyik legcsodálatosabb dolog, mikor annyira közel van a szöveg, hogy elengedheted a tárgyat. Elveszik minden kézzel fogható, és marad valami teljesen... tiszta."
/pez 2008. október 28. 18:06:43/

(Elnézést, szomorú tanulós idők járnak, nehéz így le-ülni, be-jegyezni.)

Megint nekifutok. Másodszor nekifutni, mondjuk nem az igazi. „Elcseszett rajtok” - magyaráznám, de félő, hogy megint egész máshova lyukadnék ki. Tehát, visszatekintek az előző két írásra (Így, ha azokat még nem olvastad volna, akkor tessék csak!), ami egyébként nem szokás, és nem is nagyon jutottunk előrébb abban, hogy ez most lehet érdekes vagy sem, sőt lehet még erősen nem javallott is, de nekem izgalmas (érdekesen izgalmas) volt, különben ugye, nem is futnék neki újra, másodszorra is.

Éppen az volt benne az érdekes, hogy szöveget mennyi oldalról lehet olvasni. Hogy sorokhoz megannyiféleképpen lehet viszonyulni. Hogy van „innen” és „onnan”, ráadásul még „amonnan” is. Az volt a baj a Színház esetében, hogy én egészen testközel - vagy testileg tapadóan közel - voltam hozzá, és nem láttam, hogy az olvasó – legyen bárki, és legyen bárhol is – abszolút máshonnan fog nekistartolni. Már ha baj volt, de még visszatérünk.

Történt, hogy nem túl régen szerencsés véletlenek az első sor közepére ültettek egy itteni színházban. Akkor a színházban a „színpadi” közel sem volt annyira különleges, mint maga „sor”. És akkor én ott már fogalmaztam a mondatot, magamban már le-jegyeztem, be-soroltam (pörgő szoknyák, halk sóhajok, arcodon fuvallat, stb.). Néha van ilyen, amikor próbálok megfogni valamit, mert talán majd egyszer egy szövegbe illeni fog, jó hasonlat lesz, bepasszol, és akkor előszedhetem. Ehhez közelítenek azok a képek, amiket egy ehhez hasonló eséllyel együtt mentek el. Itt még említhető (mert passzol), hogy persze vannak olyan képek is, amik nem kiegészítenek, hanem kiinduló pontot, rajtot adnak (lásd lejjebb az ecsetest). És végre ideértünk: néha vannak ilyen hasonlatok is.

Hazafele már azon gondolkodtam, hogy mi legyen a másik oldala, ami tartást ad a mérleg két nyelvének. Egészen fura dolog jutott eszembe. Valameddig még érleltem, aztán pár nappal később már le is ültem kezemben papír… laptoppal.

Úgy voltam vele, hogy bár nem járnak túl jó idők, de végezvén egészen elégedetten álltam fel, és rugaszkodtam neki az aznapi éjszakának. És tessék-lássék, pár órával később már ketten is töredelmes dicséretbe fogtak a dolog kapcsán. Jöttek kommentek is, rendben van, mindenki elégedett – rendben van. Persze, nem írnék most róla, ha nem zavarja össze valami ezt a már-már unalmas állóvizet. Egy jóbarátommal, akinek ezúttal is nagyon vártam a véleményét, csak egy hétvége csúszással találkoztam. Nagyon tetszett neki, megtalálta magát benne, ösztökélte, megérintette, újraolvasta megannyiszor. De ahogy sorolta a miérteket, valahogy úgy éreztem nem is érti, hogy én mit is akartam a mérleg másik oldalába helyezni. És tényleg nem, elveszett az alapszituáció. Először azt hittem véletlen, de hamar körbekérdeztem az elérhetőket, és kiderült: nem véletlen.

Tessék, annyira közel voltam a szöveghez, még inkább az elgondoláshoz, hogy eszembe sem jutott, hogy esetleg nem lesz nyilvánvaló. A kommentek is passzoltak valahogy, fel se tűnt volna. Mindenki eljutott a célig, csakhogy egész más sávban futottunk el odáig. Hát ideje, hogy felfedjem a sajátomat, elvégre ez a szándék. Szóval…,

a mérleg, a hasonlat másik oldalába azt tudtam belelátni, azt éreztem a színpadi kép mellé emelhetőnek, ahogyan két ember szeretkezik. És ahogy ezt egy harmadik nézi, a szituációból következően. Ezt az ötletet érleltem magamban, és mikor leültem, csak az volt képlékeny, hogyan valósítsam meg. Biztos volt, hogy párbeszéd lesz. Az is, hogy egyoldalú, mint egy belső monológ, de mégis kimondva. Hogy erre valaki felkér, és elmagyarázza, hogy miért kér fel. És hogy hol kezdjek bele, hol kapjam fel a fonalat? Persze, hogy a lényeg, a gyújtópont kimondása után! Így kerül a hasonlat előre, és a tárgy egészen hátra, így lesz igazán izgalmas a befogadás.

Annyira tetszett ez, hogy valószínűleg teljesen eltüntettem a tárgyat. Nem mondta el a második bekezdés elég egyértelműen, hogy miről van szó. Én tudtam, ezért illeszkedett bennem tökéletesen, amit leírtam róla (például a felütés: „Túl öreg vagyok már ahhoz, hogy a színpadon álljak.”). Erősítettem a jelentőségét a végén a duplakérdéssel is, és onnan már csak ugyanazt magyaráztam tovább.

Néha aggódom, hogy nem érnek el (át?) bizonyos szándékaim. Például iszonyúan sajnálom, hogy pusztán, mert valószínűleg nem voltam elég pontos, elveszett az ottani zárókép igazi jelentősége, és ha szabad ezt mondanom: a benne rejlő zsenialitás – hogy a ki-takart nőiesség, mint a szövegben el-takart szexualitás, a félbevágott körte, mint a „csodát tenni képes” egyik fele.
Esetleg, hogy mikben próbáltam kifejezni az „öregre” jellemző gesztusokat? Vagy, hogy miért az előző kép illett volna ehhez a bejegyzéshez, amin két ember, két összemérhetetlenül különböző lepel alá bújik be? Vagy most, a felsőn, hogy "innen onnan és amonnan is"? És még egy utolsót megengedek: az elején azt mondtam, nem fogom megmagyarázni azt az elcseszett rajtot, holott mást se csinálok – látszik ez?

Mondhatnánk, hogy semmi gond! Kiderült, hogy elcsúsztunk a salakon, de nekimehetünk másodszor is, picikét át kell írni, kész is. De itt jön az érdekesen izgalmas: át k-e-l-l ezt írni? Nyílván nem kezdeném továbbra sem a kérdéssel, de egyértelművé lehetne tenni egy későbbi, sima félmondattal is. Na jó, de át kell írni? Kérdezte tőlem valaki, hogy mi a fontosabb, a te szándékod, vagy az, hogy én így mennyire sokat kaptam ettől? Más meg úgy érzi, mintha pont neki írtam volna, éppenséggel pont olyan életgörbéjén halad, amire ez pont illik, és talán pont segít is neki jó irányba haladni tovább. És mások is tudtak találni benne…
Én mondjuk lehet, hogy átírnám – de aztán kiderülne hogy ez szimpla önzőség erről az oldalról?

(?)

Most már nem sajnálom, hogy így „elhibázva” alakult, mert ez meghatározóan tanulságos volt. Le akartam írni, és ha ez neked dögunalom volt, az sem lesz kevésbé az.


(?)

Ebadta módon saját írásomra fogok reflektálni. Azt hiszem, ez egyedülálló blogom történetében („blogtörténelem”, így). Mondják…, vagy hát hallottam már itt-ott, hogy ha egy alkotó utólag magyaráz, toldozgat, fejtegeti saját szándékait, akkor ott már biztosan baj van. A befogadót meg különben sem érdekli. Ott van, ad vagy nem, esetleg ámulatba ejt, esetleg egyáltalán, kész vége - nem érdekli, hogy a másik oldal hogyan szenvedte, verejtékezte, ölte ki magából azt az akármit. Na, engem mondjuk – most mindegy, hogy „ezért vagy azért” – pont érdekelni szokott. Szívesen faggatnék írókat (úgy értem: írókat), hogy mi volt a fejében, mikor kezébe fogta a laptopot papírt, mi volt meg előre, mi alakult közben, megvolt a keret vagy egyszer csak a végére ért, és milyen érzés volt a végére érni, egyáltalán milyen megírni valamit?

Úgy emlékszem, kiskoromban szerettem nézni édesapám munka közben. Ültem ott mögötte, és figyeltem a felfestett színt, és a következőt, majd a színre színt, és így tovább. Ő vásznon dolgozott, a paletta elindította ecsetjét, de csak a felületen találkozott az igazi árnyalat a fejében gondolattal. Szükségem lenne rá, hogy újra leüljek mögé, látni hogyan csinálja, újra beszívni azt az illatot, azt az olajos, terpentingőzös parfümériát… édesapám farmermellényéről. Még le kell ülnöm mögé.

És hogy érdekel-e az téged, hogy ezt a bekezdés írása közben határoztam el? Nem tudom. Egyáltalán az mondd-e neked bármit, hogy nekem újra ott kell lennem, hogy erre van szükségem? Nem tudom, de én elmegyek oda, és te elkísérhetsz gondolatban, ha szeretnél…

Úgy képzelem, már régóta ülök mögötte csöndesen. És akkor ott lesz egy pillanat, egy kedvesen nyugodt, egy csakugyan kivételes pillanat, amikor úgy fogom érezni, hogy édesapám kezét a paletta és a vászon között Isten irányítja, hogy húzzon egy olyan színt életembe, ami aztán már megfakulni képtelen. Valahogy úgy, mint farmermellényes illata.

Éreztél már hasonlót? Volt már, hogy Isten húzott egy vonalat az égre, és az elérte életed világoskék vásznát? Amikor összerezdültél mindenedben, nem érted honnan és miért, de valahogy ott van, be kell szívnod, eltemetni, keretezni magadban - nem ereszteni. Ennyire kivételes?

És érdekel téged, hogy nem is akartam apukámról írni? Hogy csak az első bekezdés végén ugrott be ez a régi emlék? Hogy a második végén eszembe jutott egy kép és „Isten ecsetje” is? Hogy a negyedik elején zsebkendőért nyúltam? És érdekel, hogy kimerültem, és most képtelen vagyok arról írni, amiről még a „papír” kezembe vételekor akartam?

- Tényleg ittam, de nem annyira sokat. Már régóta fel akartam hozni, és úgy éreztem, most van itt az ideje. Hogy ittam, az persze segít ebben. De nem ez az oka, hidd el nekem. Szeretném megmagyarázni neked. Akarom, hogy megérts engem. Tudod… olyan ez, mint mikor színházban az első sor közepén ülsz, alig karnyújtásnyira a színpad peremétől. Ültél már ott? Nem? Még sohasem? Hát igaz, nem egyszerű odajutni, általában külön kell fizetni érte. Tudod… egész más élmény. Mikor… - próbáld elképzelni! – mikor, mikor kibeszélnek, akkor mintha hozzád beszélnének. Mikor leülnek a szélére, mintha veled ülnének le. Mikor lefekszenek, leborulnak, mintha eléd borulnának. Ha meglebben egy lepel, megcsapja arcodat a fuvallat. Te érzed a szagokat, hallod a halk sóhajokat. És látsz mindent! Ez a legszebb benne! Te látod a legjobban a pörgő szoknyák alattit, a simuló ruhák mögöttit. Látod a végiggördülő, lecsöppenő verejtékcseppeket. Minden nüánsznyi apróság a tiéd. Közelebb csak akkor lehetnél, ha te magad állnál odafent. Csapos! Hozzon nekünk még egy kört!

És tudod… én már öreg vagyok ahhoz, hogy a színpadon álljak. Ezért kérlek erre. Mert ebben a… dologban, valahogy benne van minden szépségünk. Mi emberek, nem vagyunk túl jók, de ebbe belesűrűsödik minden ékességünk. Hogy tudunk odaadóak lenni, hogy tudunk tisztességgel elfogadni. Hogy olyankor megőrülünk. Rátalálunk valakire, és olyankor annak mindent. Hogy ehhez ketten kellünk… két fél kell ahhoz, hogy csodát tenni képesek legyünk. Érted ezt? Ugye érted ezt?

Vannak már, akik ezt is képesek elrontani, de kettőtöket régóta figyellek. Nézem, ahogy egymáshoz értek, ahogy egymást látjátok… és én csodát akarnék! És nincs film, nincs színház, nincs kulissza, ami ezt meg tudná mutatni nekem. Ti kelletek hozzá. Ott kell lennem veletek. Hidd el, csak ülnék ott, meg sem moccannék. - Csodát akarok látni, szükségem van erre. Kelletek hozzá, és kell, hogy én az első sorban ülhessek.

Kérlek, csak kérdezd meg tőle. Mondd el neki, amit neked elmondtam. Könyörgöm, csak kérdezd meg, hátha benne lenne. Kérlek.

A meglepetés okán: póker.

Nyílván unalmas vagyok, de most hétvégén lesz a nagy FHM csapatbajnokság (Magyarország eddigi legnagyobb létszámú pókerversenye) Budapesten. Tízfős csapatok harcolnak pontozásos rendszerben, ugyanakkor egyéni szintéren is tovább lehet majd jutni. Teltház esetén 450 csapat indul az elsőségért. A teltház adott. (Megvan? 4500 ember!) Gyakorlok is rá serényen, vártuk mind a tízen, mert egy ilyen versenynek azért megvan a maga különleges atmoszférája, magas nívója, FHM lányai, Korda Gyurija, kiütésre váró Sebestyén Balázsa és Majkája, sokmilliós díjazása, az FHM lányokról nem is beszélve… Úgyhogy, hajrá Bazsikám, rád bízták, hogy legyél csapatkapitány, meg kell mutatni mindenkinek, ott kell lenni keményen, gyerünk!

Persze SE! nem ez lesz. Itthon marad szépen mindenki kapitányostul! Hiába van meg, hogy hol alszunk, hiába tudjuk, hogy hol bulizunk éjszaka, ez a dolog nem ilyen egyszerű. Az volt, hogy 600 csapat jelentkezett, és ebből utólag, másfél héttel a verseny előtt sorsolták ki a legál 450-et. Na most, tényleg sok mindenért lehet háborogni Magyarországon: én is ízlelgetem már egy ideje például ezt a felvonulgatós kérdést. Mert erre – a felvonulgatásra - most mi egészen nagyon rákaptunk. Jut egyre másra, csak az a baj, hogy nem bír el magán túl sokat ez az ország. Nem bír el melegfelvonulást, mert akkor ott össze kell verni a buzikat. Nem bír el politikai válságot, mert akkor havi rendszerességgel szét kell verni Pestet. Nem bír el még egy egészen naiv kis kezdeményezést sem, miszerint kivételesen, sőt furcsán!, vonuljunk egy „erőszak és kirekesztés mentes” országért, és legyünk mosolygós tarka magyarok, mert akkor azt azonnal szét kell verni, ellentüntetést kell szervezni! Ez bazdmeg, hogy ellentüntetés!

Vagy amúgy, hogyan jut addig a tévés média, hogy nem nézhetem meg rendesen gyerekkorom példázat-szerű (erről majd talán írok még) filmjét, mert tegnap inkább takarta (tarkán) a képernyő közel egynegyedét bizonyos „Celeb vagyok, ments ki innen!” felirat rózsaszínben és sárgában. Mi az ******, hogy celeb vagyok?! És az internetes média addig, hogy az Index címlapon, kérdés nélkül tolja a képembe Szalontay – butaságtól rút – Ági valóságshow-szereplő összemaszatolt arcát? Amúgy lehetne vinni a sort bármeddig, de én most leginkább mégis azért háborognék, hogy mi az …, hogy utólagos sorsolás?! Akciós a sajtburger a készlet erejéig, de majd utólag sorsoljuk ki, nem? Tedd magad szabaddá, készülj rá, és majd mi utólag kihuzigáljuk, hogy ki jöhet és ki nem! Regisztrálj ide meg ide, örülj neki, és majd mi utólag megmondjuk, hogy maradj inkább otthon kicsi!

Mi valamiért azt hittük, hogy tart a nevezés, 450-nél bezárul és kész. Ezért sürgettük, közel egy hónapja összekaprtuk az embereket és jelentkeztünk. Persze, rosszul hittük, így marad az egyedül pókerezés a szobában, monitor előtt. Azért örömtelin megjegyzem, hogy ma 200$ fölé nyertem magam online, és nem is tűnik olyan lehetetlennek az eszmei cél összebugázása (majd biztos írok erről is). – Jelzem, nem kicsit szurkolok Amerikának, hogy összeszedje magát, és visszaerősödjön... legalább pénznemben.

(Rövid szolgálati zárójel a végére: a veszprem.index.hu internetes újság utólagos sorsolás nélkül, szabad akaratából véget ért.)

Előhang

Az utolsó pókeres beszámolóhoz hasonlóan zárójelben írom a hozzáértőkhöz intézett sorokat. Ismétlésképpen tehát, azon a siófoki (Freeroll Poker Tournament) versenyen hárman továbbjutottunk a második napra, ezért meghívást kaptunk Pestre a hétvégi szuperdöntőre. Magic-es szempontból pedig: több mint egy éve nem játszottam, de az idei nemzetin látogatóként éreztem fájóan, hogy azért vissza-vissza kell ülnöm azokhoz az asztalokhoz.

Egészen pontosan szombat délelőtt tíztől magic, délután hétkor svédasztalos vacsora a világ végén – legalábbis a Deák Ferenc tértől nézve, amúgy valahol a Duna-parton, bizonyos Csónakház mulatóban. Nyolctól selejtező, újabb továbbjutás esetén vasárnap 17 órától döntő.

Beteges, fáradt kezdet, feszült közjáték utáni szomorú, nehezen feldolgozható vég, és egy igazán könnyed, „jó vagyok” konklúzió. - Ennyi volt. Nem is biztos, hogy érdemes tovább olvasni, bár lesz sok kép.



Magic the gathering: Shards of Alara Prealese

Azt, hogy a takony az orromban péntek éjszaka mennyire, és miképp nem hagyott aludni, talán jobb is átugrani, talán ki is húzni, és … Reggel tíz. A verseny típusából adódóan jelentősebb hátrány nélkül indultam. A lényege röviden: háromhavonta kb. 250 új lap jelenik meg, ezeket külön csomagokba véletlenszerűen rakva árulják. Ilyen versenyeken mindenki 90 random lapot bont, annak kb. negyedéből épít paklit, és aztán próbálja legyőzni ellenfelei hasonlóan rendezett lapjait. Ez azért jó, mert egyrészről igazán izgalmas és meglepetésekkel teli, másrészről mindenki egyenlő esélyekkel indul. Így például én is, aki nem ismeri az utolsó egy év változásait, versenykörnyezetét, versenypaklijait, satöbbi.

Nem akarom sokáig húzni, vagy hát úgy nem szeretnék kelleténél tovább fürdikélni önnön dicsfényembe, ezért csak annyi, hogy: 63 nevező, 6 forduló után TOP8, és egészen konkrétan senki nem tudott megverni. Persze hibázgattam, de ezt elfedte a dicső visszatéréshez dukáló szerencse. Más fizette be a nevezési díjamat (futtatott), így a nyereményem nem annyira monumentális, de azért a - harminchatodik – megnyert pólót megtartottam, kaptam egy fuvart a világ végére, és némi készpénz is bele simult a markomba.



Poker Tournament szuperdöntő

Fél nyolcra sikerült átérnem, pik-pakk vacsi után már asztalnál is ültem. Jó fáradtan, viszont sok lánnyal. Amúgy a lányokkal mindig a baj van – ez sokszor előjön. Az eleje nem túl fordulatos, jól meghívott, és jól eldobott lapokkal lassan szedegetem a pénzt. A jobbomon ülő fiú játékát érdekes volt figyelni: jó, magabiztos játékos, szuper-agresszív stílussal. Még talán sosem találkoztam olyannal, aki ezt kedvezően tudta volna tartani. Bár kiesett az első 80 perc (50.000 induló zseton, 100-200-as induló vak, 20 percenként emelés) végére, de azt gondolom inkább a balszerencse okán. Mindenesetre, mozgásban tartotta az asztalt, és ez jó volt, mert így a többséget ki lehetett ismerni. Aztán elbúcsúzott a véletlenül éppen szemben ülő anyukájától, és mosolygott a közeli lányra is, aki amúgy elég feltűnően használta ki, hogy annak született, ami…

A második nyolcvan perc után már sokan kiestek, sajnos Jani is, és Macó sem állt túl jól, mikor visszamentünk az utolsónak feltételezett szakaszra. A játék eléggé ellaposodott, annyira magassá nőttek a kezdőtétek, hogy már kizárólag csak a túlélésért viaskodtunk. Itt a vége fele volt az első igazán nagy szerencsém: úgy másfélszereztem meg a zsetonjaim, hogy annyit sem kellett mondanom, hogy „bö”, vagy hogy „tépőzár”. Egyszerűen senki nem akart játszani, mikor nekem volt kötelező berakni a téteket (90.000, átlagosnak mondható chipem van, a hazasiető szervezők már 15-30.000-re állították a vakokat. Mikor nagyvak voltam, akkor dobta az egész asztal a kisvakkal együtt, mikor kisvak tétet tettem, akkor is dobta mindenki, plusz a nagyvak nem ült az asztalnál. Köszi.). Ezzel egy időben Macó szemszöge sem kevésbé szerencsés. Épp készült levetni magát a szakadék széléről (másfél vaknyi pénze van, nagy vak lesz valami közepes lappal, és vagy ebben a körben, vagy a következőben kénytelen all-in menni), amikor beüvöltötték a másik asztalról, hogy kieső! Így a 70 indulóból 25 továbbjutó maradt.



Vasárnapra végre sikerült eszmei nyolc órát aludni. Finom ebéd, és némi városnézés után máris öt óra, ismét asztalnál. Zsetonjainkhoz hozzáadtak 60.000-et, és újra kiosztották. A kötelező tétek visszacsökkentek, és valamivel lassabban is emelkedtek, mint előző nap. A pénteki selejtezőről továbbjutottakkal együtt 50 induló, tíz díjazott. Macóval egy asztalhoz ültettek, nála szigorú ábrázat, szigorúan kevés 80.000 zseton, nálam laza 190.000 körül. A szervezők is kitalálták éjszaka a gyilkosat, mégpedig, hogy minden kiejtőnek adnak további 40.000-et/Kopf, vagyis fejpénzt. Ez brutális azoknak, akik kevés zsetonból építkeznek (Potesély mi? Aha.).

Az elején, mintha enyhén lejtett volna az asztal. Vacsora szünet után, este nyolc körül már 600.000 fölött voltam. Az addigi két órában kiejtettem két embert, köztük sajnos Macót is, és meg három és félszereztem az előttem heverő halmot. Tizenegy körül talán átléptem a milliót is, de akkor már olyan idegcincáló, facsaróan feszült játék volt, hogy úgy éreztem, szinte semmi sincs előttem. A kötelező tétek megint hatalmasak (90.000 a nagyvak, amit időnként meg kell próbálni elrabolni, különben elfogysz), a fejpénz közben 100.000-re nőt (Potesély? Nem is hallottunk róla.), két hatos asztal, vagyis már csak 12 játékos. Negyven perccel később 11. A kommentátor elsorolja a tárgynyereményeket, és felteszi a kérdést: na srácok, ki lesz a buborék? Újabb fél óra után kipukkadt.



Nem én voltam az. Éjfél elmúlt, az osztó új paklit bont, és sok szerencsét kíván az utolsó tíznek. Hamar kiesik két ember, én még mindig alig 1 millió fölött, ez már bőven átlagalatti. Kötelező tétet rakok (kisvak 60.000) és Ászt és Dámát kapok. Mivel utolsó előttiként beszélek, azt gondolom, hogy majd a végén ráhívok, és mindenki eldobja, de nem így alakul, előttem ketten is emelnek (a chip leader duplázza a vakot: 240.000, utána egy feszesen játszó lány tovább emel 480.000-ig). Tudtam, hogy így már nem lehetek favorit, és ha minél tovább asztalnál akarok maradni, akkor el kell dobnom. De három másik szempont meggyőzött, hogy mindent feltegyek erre a lapra. Részben négyen várnak rám, hogy induljunk már haza, ebből kettő reggel héttől dolgozik. Másrészről kevés zsetonom van, és iszonyú sokat nyerhetek ebben a körben, ha esetleg mégis bejön. És leginkább az, hogy a nyolcadiknak zsetonkészlet a plusz nyereménye, amivel én igazán szívesen hazamennék, merthogy akkor lesz otthon olyan, amit úgy tényleg megnyertem…

Szóval mindent betolok, mindketten megadják. Egyikkőjüknek (a lánynak) ez szintén mindent eldöntő (all-in). Így néz ki: első hívónál Dámák, másodiknál Ász és Király. Ezzel gyakorlatilag minden esélyem megszűnt, kizárólag sorral tudnék nyerni, de nem baj, zsetonkészlet keblemre, viszlát sziasztok!

Na, de várjunk csak! A dáma pár nyer, egyszerre ketten esünk ki. Gondolom, hogy ez még mindig nem baj, mert lapok alapján én voltam a legrosszabb, de – és na de – várjunk csak, mert az asztalnál ülő szervezőnek az jutott eszébe, hogy döntsön inkább kettőnk között a zsetonok mennyisége, ami viszont nekem volt több – hetedik vagyok. Nem tudom mi jár a hetediknek, mindegy, nézzük meg! Kezembe nyomják a mindenkinek járó díszcsomagolásos Chivas Regal viszkit, minden eddig megjelent Kártyamagazint, egy pakli papírkártyát (papírkártyát?), egy laposüveget, illetve a hetediknek járó… kis valamit, ami állítólag kajautalvány a Meridon étterembe. Utána azt is végignézem, hogy a lány kezébe mit nyomnak… hát így háborognék, de kéne hozzá az arcom, meg a kezem, hogy mutassam, hogy már így méretre is baszki! Buborék.



Utóhang

A hetediknek járó tárgynyeremény nem csak eszmeileg, de forintban is kevesebb volt, mint a nyolcadiké, ezért nem értem, de már kezdem feldolgozni. És nyílván el fogok menni a Meridon étterembe, hogy egyek szarvas steaket erdei gyümölcsökkel, keserűcsokoládé mártással, pisztáciás burgonyafánkocskákkal 4500-ért, és persze kötelezően írni is fogok róla.

És a könnyed laza konklúzió: jó vagyok. Megmutatta ez a verseny, hogy valamennyi érzékem, azért mégiscsak van hozzá, mert nem a hatalmas szerencse vitt a döntőasztalig, hanem a jó ütemben váltogatott játékstílus. Vettem is egy irtó drága - lenyomja a szarvas steaket – könyvet, hogy még jobb legyek, és irtó sokszor távozhassak győztesként pókertermekből.

Megyek Pestre, most mindjárt. És igen, holnap Magicezek! (HÁ-HÁ-HÁ) Utána este nagy pókerverseny. Mióta félrebeszéltem ezzel a tépőzáras dologgal, háborognék már tényleg! Úgyhogy ez lesz, és remélem a versenyekről is lesz mit írni. Szurkoljatok.

Kulturális Örökség Napjai vannak a hétvégén. Persze, nem is ez a lényeg, hanem hogy mi mit csináltunk szombaton? Mi bazd meg kurvaanyázunk. Kurvaannyát a köcsög zsidónak, köcsög hazaárulónak, köcsög cigánynak, köcsög újságírónak, a köcsög Gyurcsánnak!

Olvasóim feltételezem nagyrészt fiatalok, és szinte biztos, hogy nem kívánnak azonosulni a „mi” nemes alakulatával. Feltételezem idősebb olvasóim se. Valójában én sem. Hallottam, hogy ma mondta miniszterelnökünk egészen vérmes stílusban, hogy ebben az országban elsősorban mindenki magyar, erre kéne figyelni. Meg is tapsolták. Szép is a gondolat, csakhogy ebben az országban egyre inkább nincsenek „elsősorban magyarok”. Nem is lesz ez már máshogy – lehet elkúrtuk.

Mit csináltam valójában szombaton? Hánytam egész nap. Nos, lehetne ez ilyen metaforikus, de nem az. Simán kopogtatott köcsög Vírusgenya reggel kilenckor, hozott lázat, gyomorbajokat, de főleg vérző torkot napvégére. Emellett kizárólag tévét néztem, ágyból. Ide értem: reggeltől estig, ágyból. Mit írnék egy ilyen nap után? Nyílván háborognék újra, mert már régóta nem. Megvan hozzá a hangulat is, a vezető kereskedelmi csatornák, miegymás, de most erőt veszek magamon és mutatom, hogy ilyenkor is elő tudok rukkolni valami jóval. Úgyhogy, most ennek az egésznek nagyon jó – és például nem egy amolyan „Kurvaannyát Vírusgenyának!” - kicsengése lesz végül.

Szóval igen, van makulátlanul jó dolog életemben, és én ezt látni képes vagyok, még egy ilyen kurvaannyát vérmes-véres szombaton is. Sok pénzt adtam érte, holott még nem is sejtettem akkor, hogy ez mekkora nagy biznisz lesz! Könnyít mindennapjaimon, nehézségeimen reggel este, napközben és éjszaka, mindig. Nincs gabalyodás, gyömöszölés, gubancolás. Se félrelépés, megbotlás, hajlongás úton-útfélen. Ha nem kell, akkor lazán ráfogok, lefejtem, és kész is. Ha újra szükséges, akkor is csak egyetlen mozdulattal több. Ráadásul, mi több képzeljétek el: én ezt hat (vagy három, esetleg nyolc, nem lényeg) éves korom óta nem éltem át. - Tépőzár gyerekek. Vírusgenyának sosem lesz ilyenje.

(Ahogy felnövünk… Vagy talán a többesszámhoz nem is elég okos a gondolat, de biztosabban: ahogy én felnövök, egyre többet tartok magamban, egyre kevesebbet zúdítok másokra. Tanulom, hogy minden kapcsolatban folyamatos interakció van a résztvevők között. Minden apróság hat, kihat, és visszahat. Tanítom duzzasztani, elvékonyítani, vagy éppen csak megtartani a köteléket köztem és köröttem.

Egyszer valaki elmondta (megtanította) nekem, hogy bármit teszünk, azzal mindenképpen és feltétlenül vagy vonzunk, vagy taszítunk. Ez az, amit uralni tudni kell, vagy legalábbis uralni akarni kell – vonzást és taszítást.

Így szeret beléd, így kezd el kötődni hozzád, így lesz jóbarátod, vagy ekképp távolodik, felejt, tűnik el végleg. Sosem mindegy, hogy mit mondasz, mit teszel, mert a másik azzal hazatér, azt hazaviszi. Esetleg kirakja a falára, vagy esélyesebben: besöpri az ágy alá a többi nem fontos kacat közé.

Az már erősen közhelyes, hogy ha mosolyogsz, pozitív vagy és ilyesmi, akkor szórakoztató társaság leszel. Nem gondolom ezt egy abszolút járható okosságnak, bár van benne igazság. Én azt mondanám: sokszor inkább a másikra figyelek. Az esik jól neki, ha foglalkozom vele. Ha törődöm vele. Ha vele vagyok, mikor vele vagyok. Főleg, ha kevésszer találkozunk. Olyankor akarom, hogy úgy menjen haza, érezze kapott tőlem, hogy adtunk egymásnak valamit. Ilyenkor, ha nagy is a baj, inkább tompítom egy félpoénnal, elterelem, és kérdezek tőle érdeklődően.

Fontos, hogy jó legyen velem.

Nyáron úgy alakult, hogy az a két-három ember, akikkel valójában el is várjuk egymástól, hogy zúdítsunk, hogy odatámaszkodjunk, hogy belékapaszkodjunk tépkedve, valahogy messzire került tőlem.

És valahogy így kanyarodtunk ide, hogy itt vagyunk nálam - itt vagyok veled. Kevésszer találkozunk, eltávolodunk, és nem írok. És írok arról, hogy miért nem írok.)

Nagy a baj. Olyasmikkel kellett egyedül megbirkóznom, amik rengeteget elvettek belőlem. Nem találom magamat. Nem tudom előkaparni azt a kreatívat, azt az önmegvalósítót, aki önbizalommal és izgalmasan ír.

Egyre inkább egyedül érzem magamat.

Jövök-jövök. Írok arról, hogy miért nem írok, meg úgy egyébként írok is. Írni kell.