(Elnézést, szomorú tanulós idők járnak, nehéz így le-ülni, be-jegyezni.)

Megint nekifutok. Másodszor nekifutni, mondjuk nem az igazi. „Elcseszett rajtok” - magyaráznám, de félő, hogy megint egész máshova lyukadnék ki. Tehát, visszatekintek az előző két írásra (Így, ha azokat még nem olvastad volna, akkor tessék csak!), ami egyébként nem szokás, és nem is nagyon jutottunk előrébb abban, hogy ez most lehet érdekes vagy sem, sőt lehet még erősen nem javallott is, de nekem izgalmas (érdekesen izgalmas) volt, különben ugye, nem is futnék neki újra, másodszorra is.

Éppen az volt benne az érdekes, hogy szöveget mennyi oldalról lehet olvasni. Hogy sorokhoz megannyiféleképpen lehet viszonyulni. Hogy van „innen” és „onnan”, ráadásul még „amonnan” is. Az volt a baj a Színház esetében, hogy én egészen testközel - vagy testileg tapadóan közel - voltam hozzá, és nem láttam, hogy az olvasó – legyen bárki, és legyen bárhol is – abszolút máshonnan fog nekistartolni. Már ha baj volt, de még visszatérünk.

Történt, hogy nem túl régen szerencsés véletlenek az első sor közepére ültettek egy itteni színházban. Akkor a színházban a „színpadi” közel sem volt annyira különleges, mint maga „sor”. És akkor én ott már fogalmaztam a mondatot, magamban már le-jegyeztem, be-soroltam (pörgő szoknyák, halk sóhajok, arcodon fuvallat, stb.). Néha van ilyen, amikor próbálok megfogni valamit, mert talán majd egyszer egy szövegbe illeni fog, jó hasonlat lesz, bepasszol, és akkor előszedhetem. Ehhez közelítenek azok a képek, amiket egy ehhez hasonló eséllyel együtt mentek el. Itt még említhető (mert passzol), hogy persze vannak olyan képek is, amik nem kiegészítenek, hanem kiinduló pontot, rajtot adnak (lásd lejjebb az ecsetest). És végre ideértünk: néha vannak ilyen hasonlatok is.

Hazafele már azon gondolkodtam, hogy mi legyen a másik oldala, ami tartást ad a mérleg két nyelvének. Egészen fura dolog jutott eszembe. Valameddig még érleltem, aztán pár nappal később már le is ültem kezemben papír… laptoppal.

Úgy voltam vele, hogy bár nem járnak túl jó idők, de végezvén egészen elégedetten álltam fel, és rugaszkodtam neki az aznapi éjszakának. És tessék-lássék, pár órával később már ketten is töredelmes dicséretbe fogtak a dolog kapcsán. Jöttek kommentek is, rendben van, mindenki elégedett – rendben van. Persze, nem írnék most róla, ha nem zavarja össze valami ezt a már-már unalmas állóvizet. Egy jóbarátommal, akinek ezúttal is nagyon vártam a véleményét, csak egy hétvége csúszással találkoztam. Nagyon tetszett neki, megtalálta magát benne, ösztökélte, megérintette, újraolvasta megannyiszor. De ahogy sorolta a miérteket, valahogy úgy éreztem nem is érti, hogy én mit is akartam a mérleg másik oldalába helyezni. És tényleg nem, elveszett az alapszituáció. Először azt hittem véletlen, de hamar körbekérdeztem az elérhetőket, és kiderült: nem véletlen.

Tessék, annyira közel voltam a szöveghez, még inkább az elgondoláshoz, hogy eszembe sem jutott, hogy esetleg nem lesz nyilvánvaló. A kommentek is passzoltak valahogy, fel se tűnt volna. Mindenki eljutott a célig, csakhogy egész más sávban futottunk el odáig. Hát ideje, hogy felfedjem a sajátomat, elvégre ez a szándék. Szóval…,

a mérleg, a hasonlat másik oldalába azt tudtam belelátni, azt éreztem a színpadi kép mellé emelhetőnek, ahogyan két ember szeretkezik. És ahogy ezt egy harmadik nézi, a szituációból következően. Ezt az ötletet érleltem magamban, és mikor leültem, csak az volt képlékeny, hogyan valósítsam meg. Biztos volt, hogy párbeszéd lesz. Az is, hogy egyoldalú, mint egy belső monológ, de mégis kimondva. Hogy erre valaki felkér, és elmagyarázza, hogy miért kér fel. És hogy hol kezdjek bele, hol kapjam fel a fonalat? Persze, hogy a lényeg, a gyújtópont kimondása után! Így kerül a hasonlat előre, és a tárgy egészen hátra, így lesz igazán izgalmas a befogadás.

Annyira tetszett ez, hogy valószínűleg teljesen eltüntettem a tárgyat. Nem mondta el a második bekezdés elég egyértelműen, hogy miről van szó. Én tudtam, ezért illeszkedett bennem tökéletesen, amit leírtam róla (például a felütés: „Túl öreg vagyok már ahhoz, hogy a színpadon álljak.”). Erősítettem a jelentőségét a végén a duplakérdéssel is, és onnan már csak ugyanazt magyaráztam tovább.

Néha aggódom, hogy nem érnek el (át?) bizonyos szándékaim. Például iszonyúan sajnálom, hogy pusztán, mert valószínűleg nem voltam elég pontos, elveszett az ottani zárókép igazi jelentősége, és ha szabad ezt mondanom: a benne rejlő zsenialitás – hogy a ki-takart nőiesség, mint a szövegben el-takart szexualitás, a félbevágott körte, mint a „csodát tenni képes” egyik fele.
Esetleg, hogy mikben próbáltam kifejezni az „öregre” jellemző gesztusokat? Vagy, hogy miért az előző kép illett volna ehhez a bejegyzéshez, amin két ember, két összemérhetetlenül különböző lepel alá bújik be? Vagy most, a felsőn, hogy "innen onnan és amonnan is"? És még egy utolsót megengedek: az elején azt mondtam, nem fogom megmagyarázni azt az elcseszett rajtot, holott mást se csinálok – látszik ez?

Mondhatnánk, hogy semmi gond! Kiderült, hogy elcsúsztunk a salakon, de nekimehetünk másodszor is, picikét át kell írni, kész is. De itt jön az érdekesen izgalmas: át k-e-l-l ezt írni? Nyílván nem kezdeném továbbra sem a kérdéssel, de egyértelművé lehetne tenni egy későbbi, sima félmondattal is. Na jó, de át kell írni? Kérdezte tőlem valaki, hogy mi a fontosabb, a te szándékod, vagy az, hogy én így mennyire sokat kaptam ettől? Más meg úgy érzi, mintha pont neki írtam volna, éppenséggel pont olyan életgörbéjén halad, amire ez pont illik, és talán pont segít is neki jó irányba haladni tovább. És mások is tudtak találni benne…
Én mondjuk lehet, hogy átírnám – de aztán kiderülne hogy ez szimpla önzőség erről az oldalról?

(?)

Most már nem sajnálom, hogy így „elhibázva” alakult, mert ez meghatározóan tanulságos volt. Le akartam írni, és ha ez neked dögunalom volt, az sem lesz kevésbé az.


(?)