mézescsupor

Ja, minden kezdődik elölről. Írnék, csak elhúzódott a ma esti pókerverseny (nyertem). Próbálok minél előbb, csak három óra múlva kelek, mert... minden kezdődik előröl.

Egy éve írtam arról, hogy minden ötvenkettő hétből van egy, ami ismétlődően, szabályszerűen, kötelezően különleges. Volt egészen addig, amíg sok minden szorítása (leginkább az időé) ki nem taszította a Magic The Gathering zseniális kártyajátékot értékes hobbiaim közül. Sajnos a magyar üzletpolitikai mentalitás - vagy úgy egyáltalán: mentalitás - kedvezőtlen a játék komoly hazai fejlődéséhez, ezért is van, hogy szinte már csak a fővárosban lehet profi körülmények között játszani. Veszprémben pár éve teljesen megbukott, de akkor még tartottam magam, minden hétvégén utaztam a négy órákat, és péntek szombat versenyeztem Budapesten. Aztán, ugye ez lehetetlenné vált.

Egyetlen megoldás az lett volna, ha elkezdem online, monitor előtt játszani. De azt én nem tudom, talán ha tizenhat évesen suli után nem mindig a „meseboltba” mentem volna tankönyvek helyett kártyákkal megtömött iskolatáskával, ha nem imádnám még ma is annyira a frissen bontott lapok szagát, nem szeretném annyira keverni a paklit, felhúzni a hetet, kirakni őket, elforgatni, aztán a végén kezet fogni az ellenféllel, akkor talán..., de így? Így biztosan nem.

A pókerre is igaz lehetne ez, mert ugye ott vannak a zsetonok, ott van a lapok közelsége, az asztal, az egész intimitása, de mégis más. Pókerezni tudok online is, mert nem pókerasztal mellett nőttem fel. Én egy műanyag, kopott terítős, Magic asztal mellett nőttem fel. Bizony.

Bár már pont egy éve nem játszom, de mégis ezt a hétvégét választottam, hogy végre meglátogassam az itteni – természetesen, többnyire magices – barátaimat. Gábor már egy ideje alszik mögöttem, mert fél nyolckor van ébresztő, és hosszú napja lesz holnap bizonyos asztaloknál. Én meg még mindig írok Gábor semekkora írós asztalánál, képeket is hoztam pendrive-on, mert a blog is különleges, és egyáltalán nem hagyjuk kitaszíttatni – ugye!

Szóval, én holnap csak szemlélődöm, és valószínűleg majd sajnálkozom is nagyon. Én nem harcolok, nem küzdök a VB-ért, az ezer dollárért, a dicső pillanatokért. Nem játszom fejben végtelen mezőkön a sakkpartikat, nem varázsolok - én már csak ászokba és jól eladott blöffökbe, félblöffökbe bízok.

Talán valami cikket is írok róla. És talán majd gondolkodok a nagy visszatérésen is (talán majd pont egy év múlva).

(Nagyon zárójelben írom: számot vetettem bloggal kapcsolatban, ahogy előre jeleztem nemrégen. Tépelődtem, vagy legalábbis minimum mérlegeltem, hogy folytassam-e. Lesz még keményebb év, szakdolgozat, nyelvvizsga, index, stb., és tudjátok, ha több feszültséggel jár, mint örömmel, nyugalommal, elégedettséggel, akkor talán már nem is szabad. Ugyanakkor mondják, hogy nem kéne elveszteni ezt a fajta stílust, és jó lenne, ha Mézescsupor mindig meglenne nekem. És szép is az, ami itt mögöttem van, ez a pont százötven bejegyzés. Ezért mégis maradok, de a továbbiakban olvasóhajhászás nélkül, kevesebb teherrel. Bár arra is gondoltam, hogy belefogok egy igényes pornóblogba, hogy elégedett legyek a napi statisztikával, de ez, azért még várat magára mégsem olyan jó ötlet.)

Bár már írtam pókerről, megérdemli a heti figyelmet. Egyrészről mert a világ legkedveltebb kártyajátéka, másrészről mert mostanság megveszekedetten (ez mondjuk fura egy szó) pókerezek. És iskolakezdésig - vagyis még ezen a héten – leginkább úgy is ezt fogom csinálni. Minden nap játszok online, élőben heti kétszer (Straub szerencsejáték-függő, így). Aztán olvasok fórumokat, kézelemzéseket, próbálok használható anyagokat találni. És lesz két nagyobb verseny is Pesten, amikről majd úgyis írni fogok. Szuperdöntő szeptemberben egy 15 állomásos versenysorozat döntőibe jutottainak (csak Siofókon voltunk, de ott hárman is bejutottunk), és egy 4500 fős csapatverseny októberben. Nem mondanám magam kimondottan tehetségesnek, inkább csak egy kis zsebpénzben bízok (kíváncsi vagyok, mikor jön el az az idő, amikor már nem ebben a kategóriában kell néznem az anyagiakat). De úgy vagyok vele általában, hogy nemigen találok olyan dolgokat, amiben úgy kimondottan tehetséges lennék, de az olyan tudásra nem sajnálom az időt és energiát, ami feltehetőleg később is használható még. Tegyük fel, zsonglőrködöm: nem tanultam meg gyorsabban a trükköket, mint akárki más, de tizenöt év múlva is elszórakoztathatom majd a gyerekeimet azzal, hogy almákat dobálok a magasban. És pókerezni is leülhetek majd megvénült barátaimmal fröccsözgetés közben (abba bele se menjünk, hogy melyik példában rejlik nagyobb ráció). Ja, és talán lesz még, amikor szép lányokat kell vetkőztetni… Úgy, hogy szerencsés hetet mindenkinek! - de főleg nekem!

Ideje volt már, hogy valami történjen a zenelejátszómmal is. Utoljára dzsesszes válogatás volt, aztán nemrég jelentkezett (mutogatott nagyon) a tárhely-üzemeltető, hogy bizonyos illegális tartalmat találtak, ezért aztán letiltanak. Ez nem volt jó, ezért aztán ideiglenesen mindent letöröltem róla, hogy visszaengedjenek.

Ha már relax, akkor jöhet ehhez egy összeállítás is. Persze, tág az, hogy ki mit hallgat, mikor próbál ellazulni (ezért is kerülnek vissza a régi szaxofonos, nagybőgős dalok is), de most szép hangszerek helyett, egy többnyire elektronikus tízes blokk jön a „hátradőléshez”, elfekvéshez.

Hallgassátok örömmel, nyugalommal, és ilyesmi.

A Sziget tényleg olyan volt. Talán lassan tényleg kialszom magamat.

Szerdán elküldtem az utolsó cikket, aztán hátradőltem, mint aki úgy tényleg jól végezte. Azóta se nagyon dőltem előre. Sokat vagyok ágyban, filmeket nézek, tanulok sütni-főzni (a cézár-saláta se nem annyira sütés, se nem annyira főzés, de már egészen isteni), olvasok, rejtvényt fejtek, kártyázom, nézelődöm, átfordulok egyikről… másikra.

Annyira nem is tervezek előredőlni. Pár hét, és úgy is kezdődik minden elölről. Bloggal is számot kéne vetni, talán elmehetnék egy film-, könyv-, receptkritika (vagy ilyesmi) irányba – de bárhogyan is, a legjobb, ha

finomakat szusszanva bóbiskolunk rá egy nagyot!

Ma már írtam is, fáradt is vagyok. Viszont kedden megyek a Szigetre. Magyarország első fesztiváljára, kulturális eseményére, vagy úgy egyáltalán: eseményére. Így ez a hét megint lesz inkább az indexé, mint a blogomé (egyébként a baloldal mégsem volt akkora befektetés, nagyjából kutyát sem, ezért is: ma már csak kacat van). Egyeztetések alapján minden nap küldök anyagot. Még sosem voltam 1-2 napnál többet, viszont most aztán! Nem tervezek egész héten bulizni, sőt minden időmet sem akarom ott bent tölteni, és először még azt is ki kell próbálnom, hogy milyen egy hét cuccal, laptoppal, sátorral odáig elvergődni, de akárhogy is, azt hiszem, ez nem lehet egy rossz dolog.

UpDate: Ma beszéltük le. Holnap írok egy utazásos, hangulatképes cikket szerdára. Csütörtökön egyik kollégám Iron Maiden-es tudósítását lehet majd olvasni. Pénteken tőlem valamit. Aztán hétfőn is, végül kedden összefoglaló.
A bal oldalt is próbálom frissítgetni majd napi aktuális videókkal, cikkekkel - ha érdekel valakit, ha nem.

Előre bocsájtanám, hogy elenyésző lesz azok száma, akik egyet fognak érteni velem a következőkben. Bocsájtanám továbbá, hogy a minap megszerettem Rejtő Jenő urat. Tudjatok róla, és ha gyakran bocsájtok dolgokat, azt firkantsátok dőlttel ennek a kontójára.

Nos, nem sok hasznavehető dolgot okítottak azon a Naplós tanfolyamon, de az például kiderült, hogy szubjektívabb műfajoknál kötelezően ott kell állnia az újságíró nevének, néha arcképpel együtt. Azért indulok innen, mert ezzel még mindenkinek egyet kell értenie. Mert ugye, milyen lenne, ha mondjuk egy kritikus föld alá kotorna egy bizonyos előadást, vagy egy bizonyos szaktekintély kifejtené, hogyan és mint, aztán meg ott lenne, hogy Napsugár009. – Neves Napsugár 009.

Még azért is mondhatjuk ezt kiindulásnak, mert hozzátartozik, hogy kollégáim is egészen ritkán használják polgári nevüket. Nem is értem, miért; talán éppen ideje lenne megkérdezni tőlük! Ennek a bekezdésnek a mondanivalója is kimozdult volna nullán lévő stagnáltságából, ha ez korábban eszembe… ötölődik. (Már, ha úgy általában ötölődhet bármi az ember eszébe…, mert ha ötlik, akkor például nem „ötliklődhet”, hanem „ötölődhet”, igaz-e?)

Én meg ráadásul azt gondolom, hogy mindenkinek elvárása lehetne saját magával szemben, hogy ha már mond valamit, mellé hozzáillessze nevét is. Vélemény név nélkül olyan, mint béna mankó nélkül – járni képtelen. Milyen meggyőződés az, amit még az se vállal fel, aki mondja? Nekem eszembe sem jutott – mikor el kezdtem mondogatni dolgokat -, hogy anonim legyek, pedig fogalmam sem volt, hogy vállalható vagy éppen szégyellnivaló kitűző lesz-e belőle. Azóta rengeteg blogon megfordultam, de még mindig igaz, hogy szinte sosem tud hosszútávon lekötni egy olyan véleményhalmaz, véleménycsokor, ami mögött nem látom az embert. Arra pedig nagyon kevesek képesek: felépíteni valami egészet, miközben háttérben maradnak. Igen, most már egyedül vagyok, mert ez csak szerintem számottevő, meg egyáltalán mi a francnak? Pedig mondom: béna mankó nélkül.

De hagyjuk is a blogokat, ez így alakult ki, mondhatni velejár. Egyébként sem kötelessége senkinek sem kiadnia magát. Viszont annak igazán tudnék örülni, esetleg ha kíváncsi vagyok egy cikkhez (videóhoz, bejegyzéshez, képhez, akármihez) tartozó hozzászólásokra, akkor ne Vámpír és Alpári Joe alpári vitáját kelljen oldalakon keresztül olvasnom. Vagy azt, hogy ki hogyan kínozná, eresztené le a vérét, kúrná, zárná gázkamrába azt a köcsög cigányt, mocskos zsidót, beteg pedofilt, buta playmate-et, béna cikkírót, és satöbbi. Kentuckyban be is terjesztettek egy törvényjavaslatot bizonyos Tim Couch ügybuzgalma okán, hogy büntessék az anonim hozzászólásokat, mert szerinte mérhetetlen az a rosszindulat, ami mindenfele burjánzik, és ennek ez lehetne az egyetlen megoldása. Nálunk sosem lesz ilyen törvény, nagyobb problémák mellett se igazán ügybuzog senki. (Már, ha úgy általában lehet ügybuzogni problémák mellett…, de ebbe most ne menjünk bele!)

Ideje is zárnom, különben annyira nem is érdekes. Mindenesetre én azt mondom: legyetek olyan emberek, és lássátok akképp a világot, hogy sose kelljen elbújnotok ez vagy az mögé. Lépjetek ki, inkább legyetek állhatatos vitapartnerek, akár egy vesztes ügy mellett is egész emberként, mint tojásdobálók a tömeg takarásából. Előre bocsájtottam. De mondom: vélemény név nélkül olyan, mint béna mankó nélkül, mosoly arc nélkül, futó mez nélkül, női kézilabda Görbicz nélkül, Olimpia láng nélkül. Fedezékből megmondani olyan, mint névtelenül hajózni távoli vizeken.

És itt vagyok. Moby-t hallgatok, és előttem van az az egy óra, amit rászánok, amiből bejegyzés, amikor bejegyzek. Az van, hogy némileg el is távolodtam a dologtól, nehezen csípem el az ehhez hasonló órákat. Nyílván lehetne sorolni, hogy miért és miért, meg miért nem, stb., stb., de maradjunk ott, hogy: újságírás. Tizenegy anyaggal jelentkeztem (anyaggal jelentkezni klisés, de mégis olyan jóleső), ezzel megmásfélszereztem a cikkek számát. Emellett többnyire arra volt időm, hogy – már világosban – felpakolgassam a baloldalt. De hozzátartozik még, hogy nehéz ide és meg oda is, innen is, onnan is. Egészen más, más hangon kell szólni. Az elmúlt hónapban folyton csak kerestem egy hangszínt – például fogalmam nem volt, hogy milyen fesztiválokról tudósítani konténerekből, kávéházak teraszáról. Vagy interjút csinálni Beck Zolival, mikor előtte szinte senkivel, vagy csak úgy alig-alig. Sűrű volt, átélni, aztán kiönteni, belemenni, és aztán kivezetni magamból. Gyakran látszik is a fáradtság, a megfáradtság, de azért büszke vagyok, hogy legalább volt bennem annyi, hogy legalább most nyugtázhatom: Végigcsináltad!

A blogos hang eközben teljesen sarokba oldalgott, eközben, így, nem is lehet. Más sokezer embernek írni, egyáltalán fura is, hogy annyian olvassák, mérlegelik, teszik el valahova magukba, amiket én gondolok, ahogyan én látok dolgokat, látok meg ezt vagy azt. Felelősségteljes. Itt csak mindig próbáltam annyira igényes és szórakoztató (igényesen szórakoztató) lenni, hogy vissza gyere ide, hogy adjak valamit, amiért érdemes visszajönnöd. Ott, az ott nagyon más. Ezzel együtt, ezt sem szeretem kevésbé, csak még nehéz ezt is, és azt is jól. Jól. Bele kell rázódni.

Hivatás? Hogy hivatás lehet e? Nem tudom. Nemrég beszélgettem Tamás (LoLMaN) barátommal, hogy itthon persze nem annyira jó élni (hát ez egy tipikusan magyar fiatalok között lezajló beszélgetés volt) – se tanulni, se szórakozni, se dolgozni, ahogyan például családot alapítani sem. Ebben egyetértés van közöttünk, úgy is, hogy én hozzá képest keveset voltam külföldön. Csakhogy, ha azt – a jelent – nézem, akkor úgy fest, hogy ez az írós vonal az egyetlen, ami talán vezet engem valahova. Aminek talán van már pár leszögelt deszkája alattam. Mert a papírral, amit esetleg kézbe kaphatok jövőre, na azzal semmit. Aztán, azzal a másik papírral, amit esetleg egy mesterképzés után, na azzal még ugyanúgy semmit. Így marad ez. Márpedig ennek máshol (érthető okokból) nemigen van táptalaja.

És, hogy ha ezt akarom erőltetni, akkor ezen belül merre is? Be kell látnom, hogy három oldalnál többe még nem írtam semmi érdemlegeset, nagyon kevés is vagyok hozzá egyenlőre; így a könyvírás gondolata, elég ostoba gondolat lenne. Bejegyzés-, cikkméretben kezdek rutinos lenni (Pankalinnal már olvasom magam elölről, azért látszik ám valamiféle előrelépés), viszont blogból sosem lesz pénzem, így marad a sajtó. Ja, nyomtatott sajtóban nem szeretnék dolgozni – ezt még nem mondtam. Olyan műfaji (és egyéb) határai vannak, amiket nem tartok testhezállónak. Marad az online, amiben azt gondolom most több lehetőség, több megmászható lépcsőfok is van.
Ezt kell erőltetni - erre jutottam.

Szeptember 1.-től lesz előrelépés, de ez maradjon egyelőre meglepetés. Szóval, csinálom, rázódom, erőltetem, aztán meglátjuk merre vezet ez…

Marad, mert szerettem volna írni a témával kapcsolatban, de sajnos nem sikerült. Jól csináltam két cikkből négyet, a többi időm meg alábukott a magánélet örvénylő hullámzásában. De ezen a héten szeretnék sokat olvasni, és valamennyit bejegyezni is.

Szóval lesznek még újságos képek, „ambiciózus” idézetek, és össze-vissza videók, mert ehhez nehéz találni (persze küldjétek, ha van valami idevágó).

És továbbra is elnézést. Remélem a cikkek értékelhetőek voltak.

Hát, tényleg ez lett a téma, de nem bánom, mert hat óra van, és nehéz lett volna mást kitalálni. Ráadásul, újságírói botladozásom valószínűleg, éppen most ért el egy komolyabb pontjához, mert hát, ha megkérdi valaki, hogy melyik magyar együttessel akarok interjút csinál, akkor feltehetőleg a 30Y-ont mondom. (Érdekes módon Cseh Tamás is benne lenne az első párban – már a cikk szempontjából érdekes módon).

Na, legyen jó hetünk! Nem? De.