mézescsupor

A jelenet valós eseményeken alapszik.

- Köszönjük, hogy végre hajlandó volt megjelenni.
- Én is örülök biztos úr.
- Jó, akkor mesélje el, hogy mit keresett ott aznap este, mit látott pontosan az … eseményből?
- Keresni nem kerestem semmit, csak elmentem mulatni az ismerőseimmel a Grand-Canyon szórakozóhelyre. Tudja biztos úr, néha szükség van a kikapcsolódásra.
- Kikapcsolódásra? Így nevezi?
- Igen, én így nevezem…
- Mindegy, folytassa gyorsan!
- Rendben. Már egy ideje ott voltunk, amikor az … esemény történt, éppen kint voltunk a szórakozóhely előtt páran.
- Hogy-hogy éppen kinn voltak?
- Éppen kint beszélgettünk és iszogattunk.
- Alkoholos italt? Piázgattak?!
- Közterületen biztos úr? Jól tudjuk, hogy nem szabad.
- Aha, persze.
- Aha… Szóval, ez olyan hajnali három fele lehetett. Én háttal álltam a bevezető útnak, csak a nagy csattanást hallottam. Körülöttem mindenki elkezdett káromkodni és mutogatni.
- Tehát mit látott pontosan?!
- Mire megfordultam, már csak a rendőrautó oldaláról „lecsúszó” piros Ford Tranzitot láttam elhajtani.  Aztán a szolgálati autóban ülő egyik kollegája kiugrott - láthatóan eléggé feldúltan.
- Te nem lennél feldúlt, ha egy eszetlen részeg barom neked hajtana a semmiből egy ekkora autóval?!
- De, valószínűleg eléggé feldúlt lennék. Ne legyen ideges biztos úr.
- Na, csak ne személyeskedjen itt nekem!
- Elnézést, én nem személyeskedem.
- Aztán?
- Aztán visszaszált az autóba, megfordult, és üldözőbe vette a … másikat.
- Mit tud az elkövetőről?
- Mesélték a többiek, hogy egy cigány srác vezetett, aki egyébként „jó gyerek”, szakácsként dolgozik valahol, sok …
- Jó gyerek?! Maga hülyéskedik velem?!
- Nem biztos úr. Ön kérdezte, hogy mit tudok róla.
- Jó, egyéééb?
- Igen, valamivel később kiderült, hogy a szerencsétlennek – ha mindez nem lenne elég – a kesztyűtartójában fegyver is volt. A fegyver tulajdonosa ott volt velünk hajnalig. Csak látásból ismerem, de a többiek sem értették, hogy miért munkaruhában, a szolgálati fegyverével együtt jött el … kikapcsolódni. Azt hiszem, valamilyen telefonos boltban dolgozik őrként. Feltételezem, hogy csak lerakta a srác autójába, aztán később megfeledkeztek róla.
- Most tényleg szerencsétlennek gondolja? Tudja ön, hogy hány balesetet okoznak évente az ittasan a volán mögé ülők?
- Teljesen igaza van biztos úr. Én csak arra célzok, hogy szerencsétlen véletlenek és sorozatos felelőtlen döntések vezettek ehhez a dologhoz. Vezettek el oda, hogy egy rendes állampolgár egész életére kihatással lesz ez a … rosszul sikerült buli.
- Szerintem meg az ilyennek nincs helye a társadalmunkban!
- Látja biztos úr, pontosan erre célzok. Ön ezt kizárólag egy oldalról látja. Például biztosan nem kellett volna elhajtania, ha már megtörtént a baleset, de nem tudom abban a pillanatban közülünk hányan döntöttek volna helyesen. Részegen sem kellett volna vezetnie, de biztos vagyok benne, hogy hajnali háromkor ezt sokan megteszik, mégsem ítélhetünk el mindenkit ennyire. Én azt gondolom, hogy semmi sem ennyire fekete és fehér. Semmi sem az, higgye el nekem.

Éppen felsóhajtok – a valahova megérkezés, a most merre is tovább sóhajával – az aluljáróban, mikor fél (talán fél csalfa) mosollyal lépked felém egy egészen szép arcú, jó alakú lány. Fejemben már félkésszé rakosgatva várnak a szokványos kérdésekre adható vicces (viccessé akar válni) vagy éppen társalgást kezdeményező válaszok, mikor aztán tényleg megszólít: „Szex vagy francia érdekel esetleg?” Beszélgetni akartam-e ezzel a lánnyal? – kérdezem magamtól, de kész válasz nélkül csak megköszönöm neki szendén, és elindulok egy talán jó irányba.

(Hétvégén Pesten voltam. Az, hogy ezt lassan egy hete minden nap meg akarom írni, komolyan bosszússá tesz. És leginkább csak azt tudnám mondani, hogy erdő van (erdő van) idebent. Gondolkoztam is rajta, hogy írok erről egy bejegyzést, de nem akartam újfent egy zsákutca-szerű, valószínűleg rossz irányba fordulni, ezért préselődöm megint a személyes zárójel szigorú falain belülre. Szóval, nehezen megy mostanában. Mostanában sok minden idebent ragad. Vagy elakad, az erdő mocsarasabb, mélyebb vidékein.)

Jobbra-balra árusorok, van minden: parfümériától egészen kispárna lerakatig. Azon gondolkodom, vajon kinek van kedve itt megállni vásárolgatni, miközben büdös van, miközben mögötte ugatnak a játékkutyák háromezerért, és mobiltelefonok cserélnek gazdát nagy aranykarkötős kezek között még kevesebbért. Mindegy, megvan a nagy „Westend” felirat, csobogó vízesés, égig érő karácsonyfa, meg minden.

Elhívtak szombaton egy könnyedebb típusú albérlet-buliba, ahova aztán el is menten, gondolván arra, hogy most egy jó darabig úgy sem lesz időm Budapestre utazni. Hasonló szisztéma szerint, elterveztem, hogy korábban megyek, és körbenézek ruhaügyben, mégiscsak itt a tél. Így jutottam el csobogóig, és égig érőig, aminek lábában aztán találkoztam egy kedves – éppen Pesten tartózkodó – barátnőmmel, aki szívesen vállalta a próbafülke előtt rábólintó, vagy éppen fejét rázó ember szerepét.

Ha olvasóim szemöldöke már felfelé kúszik („Most akkor ez tényleg egy bevásárlós történet lesz egy nagy bevásárlóközpontban?” ), akkor hát csöppet sem lepődöm meg. Egyébként, ne menjetek a Westend-be vásárolni! Maratoni órák hosszat sétálás van, megvehető (ár- és értékarány, stb.) cuccok nincsenek. Itt-ott olyan gyöngyszemekbe futottunk, hogy erősen dorgáltam magam, amiért nem raktam el a fényképezőt induláskor (most jól meg tudnám mutatni őket, ugye).



De lényegre térve, vagy legalábbis közeledve: még minden előtt is elég fáradtak voltunk, ezért megbeszéltük, hogy iszunk egy finom kávét valahol. Először elmentünk egy étterem mellett, amiről hamar megsejtettük, nem éppen a mi helyünk, mivel a kihelyezett étlapból kiderült, hogy a „Fantasztikus hamburger, húspogácsával, ropogós szalonnával.” 2750 forint. Tovább menve, egy ideje már keresgélve, végül kinéztük a ránézésre legócskább helyet, azzal az elhatározással együtt, hogy bármi lesz, ott csak azért is iszunk egy kávét – mert hát még se lehet ez egy annyira bonyolult dolog.

Elsősorban méretekre vonatkozólag egy lyuknak nevezném azt, ahova beültünk. Amúgy, ez nem feltétlenül baj. El tudok képzelni okos megoldásokat apró helyen, legyen szó kávézózóról, vagy akár lakásról, de itt nem ez volt látható. A tulaj úgy gondolta, hogy befér még a csőrikés műanyagbábukkal teli vitrin is motoros Mikulással a tetején, igaz a műanyag kukának, kigyűrődő nejlonzacskójával már csak a pult előtt maradt hely. A falakon alig volt szabad felület, két festmény konkrétan egymásra lógott keretestül, viszont műanyag virággal a sarkukban. Egészen filmbeli kocsmahangulatot hozott, hogy a főnök különböző ingóságai, rajongásait tükröző tárgyak, illetve legnagyobb büszkeségei is helyet kaptak valamiképp. Láthattunk például rajszöggel kitűzött, A4esre nyomtatott kisbaba fotót, motoros-klub csoportképet, bekeretezett vízilabda-kapust, nagy Harley-is legényeket, és nem utolsó sorban, nem éppen elhanyagolhatóan, mozdonyvezetői oklevelet is (Kedves szemöldökráncolós olvasóim, nem viccelek. Felálltam, odasétáltam, megnéztem mi van ráírva: mozdonyvezetői!).

Még ez sem lenne hatalmas probléma, a tulaj azért tulaj, hogy azt rakhasson ki, akkora helyen, amit és amekkorán csak akar. De valahogy mindez, nem harmonizált az árakkal. Sőt, akkora disszonancia volt észlelhető, akkora szakadék tátongott a két dolog között, hogy ez ott és azonnal megigézte háborgó lelkemet. Mert igaz, hogy egy-egy lámpa helyén csak kilógó vezeték van, de egy doboz Borsodi 790? Az asztal széle itt-ott le van törve, de Tokaji Szamorodni decije 520?! A pultra oda van ömlesztve szívószálaktól, melegszendvics-sütőn át, áfás számlatömbig minden, de egy három decis Theodora Quelle ásványvíz 420! De hogy tovább menjünk a – talán - legbüdösebb magyar sörön, az átlagosnak mondható boron, és a fogadásokon olcsósága miatt osztogatott ásványvízen, elmondható, hogy az általános árkulcs nagyjából abban volt meghatározható, hogy amennyiért itt egy decit, annyiért boltban egy üveggel. Például Sió gyümölcsé decije 260, ahogy a Nestea teáé is.

Presszó kávé talán 400, mi hűen elhatározásunkhoz maradtunk, és tejeskávét kértünk mindketten. Néha előfordul, hogy drágán eszem vagy iszom, de olyankor vannak is elvárásaim a pénzemért, azt gondolom, teljesen jogosan. Nos, a tejeskávénk vízízű volt, nem kaptunk hozzá se tejszínhabot a tetejére, se vizet, se kekszet, se cukorkát, se kis csokikát, se egy köszi hogy ezt megtudtad venni ötötvenért, se semmit a kurva életbe!

Így történt, hogy az oklevelek mellett kipattintottam egy rajszöget, és leemeltem a panaszkönyvet. Nem is telt el két perc, besétált egy ősz haját összekötve hordó, bőrgatyája övét Harley veretes csattal összefogó, kígyóbőr cipőjével kopogó idősebb úr – azonnal ráeszméltünk: itt a főnök. Udvariasan megkérdezte, hogy volt e valami probléma, én udvariasan válaszoltam a kérdésére.

Még soha sem írtam panaszkönyvbe, az első tapasztalat az volt: nincs elég hely egy oldalon. Olyan szempontból is érdekes ez, hogy példásan láttuk, hogyan lehet teljesen elcseszni egy kávéházat, és hogyan lehet mégis vidáman megélni belőle. Mert ez a Westend egy ilyen fura hely. Mert itt nem lehet 600 forint alatt meginni egy Capuccino-t, ezért az emberek annyiért isszák. Mert itt az adja a hangulatot, hogy a kávéd fölül a szemben lévő Sandy-bizsu boltot látod, három helyről három különböző zene szól, és ezért már bármennyi pénzt elkérhetnek bármiért. (Legközelebb azt írom meg, hogyan lehet egy bulit teljesen elcseszni. Életre szólóan el.)

(LoLman's photography, SZIGET 2008)

„Azt a kurva életbe má!” - Hogy egy kedves mesehősünk szavaival éljek.

Szóval, egész sokáig keresgéltem, hogy hányadik része következik haragos rovatomnak (A blogol.hu nem támogat semmilyen keresési funkciót. Mindegy, ebbe most inkább ne menjünk bele.), aztán végül megtaláltam szigorú Pittet májusban. Szóval, régen már. Ez nem azért van, mert nem lenne min, csak ezt itt szeretném mindig jól előkészíteni, körültekinteni mielőtt még nagyon. Néha bele-belenézegetek ezekbe a hülye műsorokba is a tévében, hogy egyszer aztán finoman megmondhassam esetleg talán. Például felvethettem volna már, hogy Hargitai Bea (Senorita Szöszi) miféle okokból kap 25 milliót 60 napos nyaralásáért Kolumbiában? Így ha mondjuk, alszik egy finomat transzvesztita bar… cimborája mellett éjszaka, azért közel 150.000 forintot. Ehhez hasonló jegyzetek készülgetnek, ha véletlenül kikerekedne valamivé, akkor nekidurálhassam magam. Na, ilyesmiről most szó sincs, mert most úgy élből, csípőből előrántva bazdme… elégedetlenkednék valamicskét.

Úgy alakult ez különben, hogy egy éjszakai tanulás, 2 óra alvás, reggel nyolcas szociálpszichológia zh, délutáni szociológia óra után már egészen megfáradva (Amúgy nincs ezzel baj, érdekes dolgok ezek. Igaz, a tanárnak nem volt ideje leadni a számon kért anyag negyedét sem, a diáknak meg, ha nagyon akarná se lenne ideje rendesen felkészülni a szakirodalmakból. Mindegy, az oktatási rendszer hatásfokának kérdésébe se menjünk inkább most bele.) ültem le pókerezni egy keveset, mielőtt úgy ágyba zuhannék. Közben mentek ilyen Tények meg Aktív féle műsorok:

-„Meghalt Flipper Öcsi. Szervezete nem bírta tovább „szenvedélyes” életmódjának következményeit. Gyászol a sztárvilág (!).”
- Rendben. Gyászol.
-„BKV sztrájk lesz megint.”
– OK.
-„Veszprémben százezerért kiválaszthatjuk, hogy melyik orvos vezesse le szülésünket.”
– Zsíros zsír.
-„Obama kijelentette, hogy lesz republikánus minisztere.”
– Helyes.

Kis portré film következett, csepeli bérlakásban élő családhoz pillanthattunk közelebbről. Anyuka egyedül neveli négy gyermekét. Közülük három fiú, egyikük idősebb, de még tanuló, a többiek tízenpár éves formák. Öten nyolcvanezer forint körüli összegből élnek – „Ritkán telik gyümölcsre is.” Ami kivitelessé teszi a miliőt, hogy miközben ismerkedünk a családtagokkal a gyerekszobában, felfigyelünk rá, a szakadt tapéta nagy részét szögekről lelógó csillogó érmék kavalkádja takarja el. Konkrétan eltakarja, nem viccelek. Konkrétan élsportoló az egész família, a nyolcvanezer forintból zsonglőrködő anyukát leszámítva (bár lehet vitatkozni… ). Kiemelkedő kickbokszerek. A kupák dobozokban – már nem számolják őket, „talán kéttőötven körül lehet” -, a gyerekek egyetlen emeletes ágyban.

A kick-box pár éven belül olimpiai sportág lesz, de a kijutás kétséges az anyagi körülmények miatt. Már most is gyakran előfordul, hogy a gyerekek rövid és hosszabbacska gyufaszálak húzásával döntik el, hogy az aktuális versenyre melyikük nevezhessen. Azért ők minden nap eljárnak az edzésekre, és egymást hajtják a tornateremben…

Hát, utalgattam itt már arra, hogy ezért vagy azért, időnként nem feltétlenül érzem jól magam ebben az országban. Néha-néha nagyon nem. De erre még így is felocsúdtam. Mert mégis… ez mi?! Támogassuk sportolóinkat? Vagy enni se adjunk nekik?

Egyébként sem fogom soha megérteni, hogy egy ekkora nemzet, ilyen körülmények között, hogyan képes ennyi világszinten élvonalbelit felnevelni. Persze, a tanult emberek többsége elmegy. Bajnokaink meg külön munkát vállalnak, hogy pénz is legyen valamiből. Mindegy, majd megvesszük a vonaljegyet háromszázért, aztán duhajkodunk egy nagyot a hétvégi focimeccsen.

Gyászolni tudnám ezt a családot, de nem kérnek belőle. A srácok holnap is lemennek a terembe, és az én igazi személyes hősöm: az anyuka, ő meg aztán végképp nem! Még inkább ő mutat nekem valamit. Szinte okít. Azt kérdi, mit háborgok meg elégedetlenkedek én itt? Utálja ezt a mentalitást.

Azt mondja a végén: „De nem, nem akarok én itt panaszkodni, ez az egész nem erről szól.” – közben lassan elfordítja a fejét a kamerától.

- Másodszor pedig, mit mondana annak a páciensének, aki nagyon jól tudja, hogy a „vissza nem térés” útját kéne választania, de időközben már régen kővé vált igenek és nemek között?

(Egyszer volt, hol nem volt, egy egészen távoli, de okvetlenül mesebeli helyen, egy aprócska királyság. És bár aprócska, de ahogy minden királyságban, itt is élt király, király mellett királylány és királyfi, mellettük kicsik és nagyok – és pár közepesre megnőtt termet – egyaránt. Itt is történtek jó és rossz, békés és viharos események, de regénk főszereplője ma csupán ifjonti királyfink, aki egy nap, saját maga – illetve, kicsi és nagy, no meg, egy-két közepesre megnőtt alkat – döntése miatt távozni volt kénytelen, de főleg kelletlen.

Így indult hát napfelkeltével törődött királyfink, hogy máshol, más valakik – különös tekintettel bizonyos közepes habitusú valakik – között lelje igaz maradását. A tény, hogy az aprócska országot körös-körül sűrű és sötét erdő övezte, némileg további bonyodalmat jelentett királyfink egyébként is eléggé hányattatott sorsát tekintve. Így alakult hát, hogy utazónk a Nap nyugvásának idejére (mint minden valamit is magára kanyarintó mesebeli utazó) sűrű és sötét erdőben találta magát. Törődött királyfink jól tudta ezt már előre, így bár meglehetőst törődötten, de nekivágott bolyongani ebben a rettentő sűrűben és sötétben. Teltek múltak az idők, találkozott mindenféle – tudjátok – figurával, de a kiutat csaknem találta sehogyan sem. Nem is tudta már milyen rég óta bolyonghatott, sőt olyan érzése volt, hogy odabent valahogy annyira sűrű, hogy nincs is soha világos, mindig csak sötét. Nem is csak sötét, hanem olyan rendesen sűrű-sötét.

Mondani sem lenne fontos, hogy királyfink már egészen rosszul érezte magát, de hogy kerüljük a további bolyongást, elmesélem a napot sok nap után, mikor királyfink végre napsütötte rétre érkezett. Boldogan nézett felfelé, melengette arcát a kék ég alatt; mígnem rájött, hogy ott végül is körös-körül ugyanúgy csak sűrű és sötét erdő van. „Azt a kurva életbe má!” – gondolta magában királyfink, mikor megpillantott három táblát, táblák mögött ösvényekkel.

Az első táblára ez volt írva: „Ha ezt az utat választod, visszatérsz oda, ahonnan elindultál.”
Így a másodikra: „Ha ezt az utat választod, vagy visszatérsz, vagy nem.”
Míg a harmadikra: „Ha ezt az utat választod, soha többé nem térsz vissza.”

Na, most az például érdekes, hogy te melyik utat választanád?
Különben, onnan jön ez, hogy csütörtökön esti egyetem volt (ez ilyen esti vendégelőadás-sorozat tíz és éjfél között) Boldizsár Ildikó mesekutató, meseíró, és Magyarországon egyedülálló módon: népmesékkel gyógyító hölgy vezetésével. Rém izgalmas előadás volt egyébként, ha most épp tevékenykednék újságírói minőségemben, akkor úgy rendesen megírnám, hogy mit is kaptunk aznap este. Viszonyt így, ócska blogírói kvalitásom függvényében csak az marad, amit én úgy nagyon… megkaptam. Ehhez, azért annyit mégiscsak el kell mondanom: a legfontosabb népmese olvasáskor, azt megértenünk, hogy a mese helyszínei, a mese szereplői, a mese konfliktusai nem valahol odakint vannak, hanem csakis bennünk elrejtve – vagy nem is annyira elrejtve. Ott van bennünk a megbomló egyensúly, a megoldást keresés, az üresség és telítettség. Ott van király és királynő, elefánt és kisegér, szépség és szörnyeteg. Megvan bennünk a sárkányokat lekaszaboló, a hercegnőt megmentő; a kicsi, a nagy, és a közepes is. Meg még sok minden más...

Például sűrű-sötét erdő kíméletlen válaszutakkal. Amúgy, nem is tűnt ez eleinte annyira vészesnek, mert ő csak röviden vázolta ezt a kereszteződéses szituációt, meg hogy ki mit választana. És akkor én határozottan feltettem a kezem, jelezve, hogy én aztán nem akarnék visszatérni. Mert egyértelmű is, nem? Elindulsz, kiszakadsz valahonnan, elszánod magad, de nem azért, hogy aztán visszamenj. Csak aztán valahogy később említette, hogy „Ja igen, a talán-talán ösvényén kővé válik a szereplő.” És akkor én így némileg nehezebben ültem ott, picit keményebben nyomott a szék, mint addig.)

- Jó a kérdés. Először is biztosan azt javasolnám, hogy oda menjen vissza, ahol kővé vált, ahonnan nem tudott tovább mozdulni. Biztosan nagyon nehéz a megoldás, de az is biztos, hogy azt csak ott lehet megtalálni.

Én tudom ajánlani Kedves Olvasóimnak, hogy ha ma nagyon sok dolguk is van, ha el is lepte őket a rengeteg dolog, akkor is szánjanak magukra egy fél, de inkább egy órát. Gyújtsanak gyertyát, párologtassanak illóolajakat, hallgassanak kellemes zenét. És feküdjenek bele egy kád forró vízbe. Egy kád forró, és mesésen habos vízbe (javaslom a rozmaringos habfürdőt). Engedjék, hogy átjárja testüket a finom illatok és dallamok keveréke, hogy átkarolja vállukat a forróság ölelő érzete. Forduljanak befelé, egészen maguk felé. Csitítsák a belső konfliktusokat, szűrjék meg a disszonanciát, fogják össze a széthulló lapokat, rendszerezzék a rendszertelent. Töltsenek el magukkal egy órát. Lepje el őket a nyugalom.

Komolyan… egész más szemmel is lehet a világot nézni.

Bocsánat, ma éjszaka már így írtam volna. Amúgy időnként a „valamennyire azért felelősséggel” bloggerek többsége visszatér oda, hogy bocs, hogy már megint, vagyis megint nem, de van mindenféle oka és magyarázata. Amúgy, én leszokóban vagyok erről.

(De hosszú még az út a sikerig. Így itt van a rémesen személyes zárójel is. A múltam nem tudom elengedni, a jelenem halálsoron ücsörgés, a jövőm meg… ebből következik. Egyszóval: … - na jó, nincs rá egy szavam, csak gondoltam ez majd így jól összeáll. Nem állt össze. Mindegy, menjünk is ki innen.)

De most tényleg írtam volna, csak egyrészről a blogol.hu szerver több mint 12 órája agonizál, másrészről túlságosan belemerültem a Morning! hozzászólásaira való reagálásba. Előbbi konkrétan megőrjít, nem elég, hogy semmilyen pluszszolgáltatást nem nyújt a többi szolgáltatóhoz képest, de még ezt a minimálist sem képes stabilan hozni. Elképesztően rossz döntés volt ide regisztrálni, már rég itt kellett volna hagyni (persze, még annál is régebb óta kötődöm annyira Csuporhoz, hogy ez ne történhessen meg). Utóbbit meg, annak ellenére, hogy mindig örülök, ha párbeszédek alakulnak ki a hozzászólók között, élve az utolsó szó jogával, azt gondolom, érthető okokból: zároltam.

Van bajom az írással. Most épp az, hogy úgy írnék, csak nem tudom pontosan, hogy miről is. Valójában lehet, hogy éppenséggel az sem igaz, hogy úgy írnék. A legelején azt mondtam, hogy ez a blogolósdi azért lesz jó, mert így kénytelen leszek sokat írni. Hovatovább, rohadtul igazam volt a legelején! Most nem írnék, ha nem lenne hova. Akkor sem, ha nem olvasna senki. Sőt, ha például tegnap bejegyeztem volna, akkor most tovább pókereznék sem csinálnék az égvilágon semmit. Hogy kerekítsek ebből valamit: az lenne a fontos Kedves olvasóim, hogy motiváljuk magunkat. Nem csak úgy néha-néha, mert az a helyzet, hogy ezzel kapcsolatban mindig komolyan résen kell lennünk. Mindig kell lennie valaminek, ami felé haladunk, amiért harcolunk, amiért többnek kell lennünk önmagunknál. Amiért egyszer csak képesek leszünk magunk fölé helyezkedni.

Nézem ezt az országot – amúgy tökéletesen elkeserítő -, és mostanában néha sandítok távoli Amerikára is. Azt mondja ez az Obama: „Látjátok, képesek vagyunk változni, nincs ember, aki nekem most azt merné mondani, hogy ez nem igaz!” Említi többek között – egyébként ezen a ponton egészen meghatóan - Ann Nixon Cooper-t is. Cooper asszony a választások utolsó estéjén Atlantában szavazott, mellesleg 106 éves. Szabad emberként született, de apukája még tudta, milyen rabszolgaként dolgozni. Húsz évesen, fekete nőként két dolog miatt sem szavazhatott… Egy sűrű századdal később szabadon dönthetett egy olyan Elnök mellett, aki fekete.

Hát merje bárki mondani, hogy nincs igaza!

Máskülönben olvastam kollegánál, hogy persze ezután, minimum vizet kéne fakasztania sziklából, hogy megfeleljen az elvárásoknak. Hát lehet, nem tudom. Mondjuk, nekem nincsenek is különösebb elvárásaim innen nagyon messziről, de látom, hogy képes előállni egészen abszurd dolgokkal. Például, hogy figyeljünk most már bolygónk értékeire? Meg hogy őssejtkutatás? És egyébként elképzelhető, hogy az agyonimádott fegyverkezésre vonatkozó törvények sem tarthatóak tovább? Nem értem, nem értem mit képzel ez a fazon.

Igen, szóval Az Egyesült Államok, történtek szép dolgok, milliárdok kapaszkodnak ebbe, merítenek ebből, de ezen a félreeső helyen valahogy nem látom, hogy rend lenne a fejekben. Nem látom, hogy mi felé haladunk, és nem látom, hogy hogyan leszünk többek ennél. Ennél sokkal-sokkal rosszabb, hogy ezt most magamon érzem leginkább. Mintha megrekedtem volna (az országgal együtt). Rendet kéne rakni, összpontosítani, elindulni, változni, továbbjutni. Nem nagyon megy.

Tessék, ilyen mikor nem is tudom pontosan, hogy miről akarok írni. Azért érnek ám ingerek! Volt is itt egy egész gazdag médiatéma, Kepes Andrással meg persze Tarantinoval, de majd akkor ezt legközelebb. Obama beleszólt (nem baj, így legalább megvan az ironikus cím is). Értsétek, mit mond (én is ezt próbálom).

Hajnali fél négy fele elég sok ember várakozott… bízott, hitt valamiben. A világ egy jelentős része nyugtalanul tipródott magában.

Olvastam valamikor egy kísérletről, hogy azon az éjszakán, mikor nagyon sok ember imádkozott egyszerre, csendesebben teltek az esti órák. Nem annyira törtünk be, gyilkoltunk le, erőszakoltunk meg napfelkeltéig, mint úgy egyébként…

Lehet ez véletlen, és valószínűleg annak, hogy nem tudtam visszaaludni is sokkal szubjektívebb zaklatottság az oka, de az kétségtelen, hogy ezen az éjszakán történt valami.

Jó reggelt azoknak, akik nyugodtan álmodtak, és azoknak is, akik nem. De főleg azoknak, akik mertek hinni valamiben.