Tulajdonképpen már akkor is pontosan tudtam, hogy annak a dolognak még nincs vége, befejezetlenül hagytam. Nemrég egy barátom - ő Azonos azzal, akit említeni szoktam, az „említések” ritka alkalmakor - azt írta, hogy a szöveg „mélységes fogyatékossága” kiszámítható végességében áll. Mindig ott van szigorú vigyázban… a vége. A még 3 oldal, a még két A4-es, a gondolatmenetet megpecsételő utolsó bekezdés. Én meg épp arra gondoltam, hogy a blog műfajának határok nélküliségéből, korlátlanságából az ilyenfajta nem várt meglepetések felé is szabad ösvény nyílik. Például színlelhetem, hogy elengedtem egy írást hetekkel ezelőtt, hogy magára hagytam, nem érdekel – holott bennem maradt, pedig érdekel még, szemben ezzel tovább akarom, és tovább is lesz.
Valahol, azért furcsa, hogy vége lesz, nincs tovább. Igazán furcsa. Itt a halk morajban olyan mintha már nem is léteznék, odakint a széles ajtón túl már nincs is semmi. Elmegyek innen, és ez a füstös garázs adja eltávomat. Gyengén pirosló EXIT felirat falamon. Olyan ez, mint a film vége előtt kimenni a moziból, eltűnni a függöny mögött.
Már csak a vodka kommersz íze emlékeztet rá, hogy élek. Hogy milyen volt igazán élni. És élvezem ezt. Igen, élvezem, hogy az én kezemben az irányítás, én mondom meg, mikor van vége – életemben először nem függök senkitől és semmitől. Nem parancsolnak nekem… Én mondom meg, mikor van a vége.
Kiállhatatlan ez a figura. A szöveget is azzá teszi. Egyedi szereplőként egy pillanatig sem foglalkozik azzal, hogy ezek szerethető sorok legyenek. Főszereplő, és élvezi, hogy övé az irányítás. Próbálnám ráébreszteni, hogy miért kell élnie, hogy élnie kell. Hogy bele kell kapaszkodnia valamibe, ami kiviszi onnan – őt és az olvasót is. De látjátok, hogy merre visz önfejű makacssága. Mit csináljak, hogyan folytassam?
Ez az, ami mindig is tetszett ebben. Szabadon cselekszem, nem függök. Ezzel mindenkinek megmutatom: én többé nem függök! Így intek búcsút.
Talán egyszerűen csak hagyni kéne, hogy megfulladjon odabent hataloméhségében, hogy megkapja, amit akar. Leírni csúnya halálát - elégtételért. Ő azt hiszi, egyszerűen csak elalszik részegen, de megfulladni ennél sokkal szönyűbb dolog.
Vagy több befejezést kéne írnom, hogy az olvasóra ruházzam át a hatalmat, hogy ő döntse el, mit érdemel, hogy ő emelhessen STOP-táblát, hogy ő mondhassa meg, mikor van a vége. Ezt élvezné az olvasó, mert az életben is erre vágyna: ha nem tetszik valaminek a befejezése, hát íratna helyette egy másikat.
Egyre kevesebb a levegő, nehezen lélegzem. Hát eddig tartott. (Stop?)
Á, iszonyúan fáj! Talán az előbb elaludtam valamennyi időre, de most elviselhetetlen! Hányni fogok… Ne! Nem akarok a saját vodkás hányásomban megfulladni! Ne, ne, ne! Nem bírom! (Stop?)
Nem bírom ki, ki akarok menni innen! Nem halhatok meg! Élnem kell! Ne, nem tudok lábra állni… ki kell kúsznom innen! Ki kell jutnom… (Stop?)
Nem megy. Ennyit a tervről, így találnak rám: a saját hányásomban megfulladva a kocsim és a garázsom ajtaja között. Ezt érdemeltem. Mindig is ezt érdemeltem. (Stop?)
Már nem érzek semmit. Megkönnyebbültem. Jó így. De most mi lesz? - Hihetetlen!, tényleg itt a fehér fény! Nem hittem volna… Valaki közeledik benne, gyerekforma. Egy kisfiú. - Szia Apa – azt mondta, szia Apa – Gyere velem!
Menjek vele? Eljött értem a fiam? Igen, ő talán tudta, hogy mire készülök. Talán ő egyedül tudta, hogy mennyire nem akartam elveszíteni, és vele együtt minden mást is. Igen, a kicsi fiam tudta, hogy mennyire értékes volt nekem, hogy mekkora kincs ő nekem. Most már vele leszek. Ő várt rám. (Stop?)
De miért szorítja és rángatja ilyen erősen a karomat? Mit akar? – Nyisd ki a szemed! Könyörgöm, nyisd ki a szemed! – kié ez a hang, ki ez? Nem látom…
A volt feleségem. És a testvére is itt van. Mit keresnek itt? Miért sírnak? Hol vagyok egyáltalán? Mi történik? A nyitott garázsom ajtajában fekszem a fényen. Az autóm jár…