HTML

mézescsupor

Friss topikok

  • ef: Ha soha életemben nem kapnék ennél szebbet, életemet akkor is nyugodt elégedettséggel tölthetném. ... (2011.08.04. 23:59) Mozdulat I.
  • ef: Vártam, de csak nem múlik el a múlt, köd előttem a réges-régi út, a fogaim közt réges-régi szó, né... (2011.08.04. 00:15) T
  • törökági: Ezen a hiperkarma koncerten én is ott voltam. :) lassan 4 éve. :) (2011.01.05. 09:09) cicás
  • splendiddresses: splendiddresses splendiddresses (2010.08.01. 14:37) Boldog születésnapot! (I.)
  • americancolors: americancolors americancolors (2010.07.31. 23:13) Háborog III. (Kinder)

Címkék

Haiku III.

2009.01.28. 00:42 c{o}ffee




Koldusbot


szegény kincstelen
magamat szánjátok meg
idővel - kérem

3 komment

26

2009.01.20. 17:31 c{o}ffee

Lassan 26 órája fent vagyok. És ha már ilyen virgonckodós, akkor miért nem írtam éjszaka? Na, mutatom: Aquinói Szt. Tamás, Előadások a Tízparancsolatról; Kálvin János, Az eleve elrendelésről; Lorenzo Valla, A szabad akaratról; Szent Ágoston, Szabad akaratról.

Mondom én, ez szörnyű volt. Helyenként erősen bosszantó is. A többségük arról értekezik rémesen hosszú oldalakon keresztül, hogy ha Isten mindent tudó, időn túli is egyben, mindent előre látó, akkor van e az embernek szabad akarata? Ha Isten előre látja, hogy vétkezünk vagy erkölcsös cselekedetet hajtunk végre, akkor valóban kezünkben van e a döntés? Érdemlünk jutalmat vagy büntetést? Kálvin szerint például van akaratunk, de állítja - mindenféle felesleges kérdőjel nélkül -, hogy Isten egyáltalán nem foglalkozik azzal, hogy mi emberek mit csinálunk itt a Földön, előre elrendelte (különösebb logika nélkül), hogy ki fog üdvözölni és ki fog elkárhozni. Ez a kettős predestináció tana, amiből aztán mindenféle eszelős következtetésre jut. Ebben aztán sokan hisznek – kálvinizmus.

Nem akarom egyetlen olvasómat sem megbántani, nem is akartam belemenni soha, de egy ilyen éjszaka után kivételesen megjegyezném, hogy tudok hálás lenni, amiért nem vagyok egy hithű keresztény (se más). Hogy esti meseként Pinokkió volt egy-egy bibliai fejezet helyett, hogy még egyetlen misén sem kellett részt vállalnom. Hogy nem kell egy-egy megfelelő, szerencsés időben különösen jól író ember pocakjára ütésében, simítgatásában, megvakargatásában vakon hinnem, míg élek.

Meg inkább olvasnék mást. Talán írnék is.

39 komment

Helyzetjelent

2009.01.19. 06:13 c{o}ffee


(katt)

Újabb három vizsga elhantolva. Hétvégén buliztam, mert valahogy bírnia kell az embernek. Voltak szerencsés pillanatok. Nagyjából ennyi.

Ilyen érdekes életet élek. (Bocsássátok meg.)

Most kezdődik előröl. Ezen a héten újabb három - péklapáttal zúzom őket. Már ha vidáman gondolkodunk. Máshogy nem akarunk, csak az orrunk elé, kezünkben bazi nagy kenyérsütő vassal... Csak haladjunk lépésről lépésre, fokról fokra, hétről hétre. Így megy. Másra nem is nagyon vagyok képes, nagyjából ennyi futja tőlem.

És írni? Legutóbb morogtam, hogy túlzottan nem akartam beszélni erről a vizsgaidőszakról. Arról sem, hogy időben ez hogy néz ki. Elindult az újság is, amúgy teljesen frankó! És cikket vajon? És a blog? Az is ment szépen, felfelé, nőtt az olvasottság, összeverődött, egymásra talált egy csinos kommentelő tábor, minden rendben. És most? Most eltelt egy hét, és épp megírom az egyik leggyengébb bejegyzésemet. Nem akartam ezt. Túlzottan nem.

(És én?)

Azért a háborgást elkezdtem az oktasi rendszerrel szemben, küldtem egy hosszú levelet az érdekelt levlistára még hét elején - volt hatása, volt vita, pár órával ezelőtt volt leköszönés is. Majd mesélek róla, vagy az egyik kollega presszón, vagy mindketten. Lényeg, hogy megtaláljuk a megfelelő időt.

5 komment

Mondja.. II.

2009.01.11. 20:18 c{o}ffee

Itt ezt a képet berakjuk, meghívjuk a régi szimbolikát. Elkezdheted.

Szóval, megint itt vagyok. Fél évvel később, megint nekem kell tennem valamit, mert különben már nem fog itt történni semmi se. Nem ír. Írnia kellene. Látom én, hogy jól esne neki, ha be felé fordulna inkább, ha megfogná az ott bentit. Csak neki ehhez sok idő kell, elmélyedni idő. Főleg, hogy most megint mindenhez olyan negatívan közelít…

Azért a kép az egészen pozitív.

Nem ír. Mindig azt mondja, hogy vannak sürgetőbb dolgok is. Pedig látnia kellene, hogy magunk elé körülményektől függetlenül sem helyezhetünk semmit, saját magunknál nincs sürgetőbb.

De…

Ez olyan dolog, amihez nem fűzhető semmilyen „de” sem.

Hát aranyos vagy, de ezt mégis…

Csitt! Örülj neki, hogy valaki megint ideült helyetted! Mit gondolsz, majd mindig Pankalin meg én fogom írni a bejegyzéseidet?

Pankalin legalább tiszteli, hogy az én házamban vagyunk. Sosem fojtaná belém a…

Hát majd akkor rám nem bízod többet! Nem is értem minek mormogsz még mindig itt mögöttem.



Megint vizsgaidőszak van. Mert mintha nem lenne minden félévben egy?

Ezért nem is akartam beszélni róla. Túlzottan nem.

Valahol megértem őt. Minden héten három vizsga az újév első hónapjában, az nem jó. De most is hülyén csinálta. Ahelyett, hogy a szünetben tanult volna, az első héten nem aludt napokat…

Meggyőződésem, hogy a fa alatt nem tanulással kell tölteni az időt.

…aztán bulival zárta a pénteket. Szombaton meg reggel hattól este hétig aludt.

Valahogy bírnia kell az embernek.

Most még ez megy három hétig, aztán lélekfutva-szakajtva megírja a szakdolgozatát.

Ez még semmi. Na, és akkor hogyan forduljak befelé szerinted?

Persze, sokkal inkább hibáztatja az oktatási rendszert, mint saját magát.

Sokkal inkább okolandó is! De erről sem akartam beszélni. Túlzottan nem. De most már esküszöm lehet nekiállok! Ha hosszú is, nem is olyan izgalmas, valakinek be kell mutatnia ennek a működésképtelen, villára sem csavarható, bologna akárminek!

Mindig ez a bemutatás. Van gond a hozzáállással.

A mivel?

Na jó, meguntam ezt. Nem vitázom. Tőlem írhatsz arról, de akkor legalább írjál.

Azért az újságról még beszélhetnél.

Hát cseszd meg! Valamit azért tényleg elintézhetnél magad is!

Ne legyél már ilyen haragos. Legalább a címet, na.

Holnap indul, a veszprempresszo.hu, illetve a vpress.hu címen. Jó így?

Jó.

Na elég volt.

Még ezt a képet berakjuk, hogy azért mégis csak.

9 komment

"Úton se, útszélen se..."

2009.01.04. 00:56 c{o}ffee

(Ezt lentebb Pankalin írta. Viszont, ha ezt még nem olvastad, akkor most tessék megtenni.)

"Reflektorfényben állni. Nehéz. Nehéz, mert ott még a levegő is más, sűrűbb. Mert ott valamit tenni kell. Valamit, ami érdemleges, amire odafigyelnek mások, amit majd hazavisznek magukkal, ami az övék lesz. Belőled.

Még a függöny mögött állt, szinte le sem mert nézni a színpadról, izgalmát a fülébe zsizsegő halk moraj már kellőképp tetőzte. Ha az első sor látványa arcába csap, talán menten összeesik, annyira ideges volt. Gyomrában a reggeli kávé és az indulás előtti tépés kifli enyhe émelygést eredményeztek. Az járt a fejében, milyen jó volna láthatatlanná válni, vagy legalábbis frappáns módon megúszni ezt az egészet, de most semmi sem ment olyan lazán mint máskor. T-néhány pillanat múlva ki kell állnia oda, és ahelyett, hogy a kotta lebegett volna a szeme előtt, egészen fura dolgok jutottak eszébe.

(Egy út, amiről most kellene... Amiről összeszedetten, kereken meg kéne nyilatkoznom. Amit valamilyen formán átadhatóvá, átérezhetővé kéne tennem. De ezt nem lehet, ez teljesíthetetlen. Bármit is mondanék, kevésnek bizonyulna. Kevés, hogy elmondjam mit jelent: hozzám nőtt Mézescsupor.
Hiányzik, hogy már nem úgy a mindennapok része, ahogyan eddig. Hogy mennyire szerettem, ha háborogtál, hogy mennyi mindennel nevettettél meg, hogy még nem aktuálisan is mennyiszer szorítottam érted, hogy büszke voltam rád, hogy örömködtem veled. Hogy kedvenc bejegyzéseknek külön mappát nyitottam, hogy bizony irigyeltem azokat, akik az elejétől itt lehettek, akik nemcsak retrospektív olvashattak, hanem veled voltak már akkor is. Hogy nagyon sokszor tudtál gondolatot ébreszteni, hogy rengetegszer kaptam, miközben haladtam a sorokon. Hogy a videó… volt hogy én veled haltam meg, és olyan is, hogy veled születtem újjá.

Egy út…, amit végigjárva, nekem kéne köszönetet mondanom. Egy út, ahol sosem tudtam merre visz a következő lépés, ahol annyira sokféle arcod köszönt rám. Egy út, ami mindig tudott újat, vagy másképp mondani. Egy út, ami egyenlő lett számomra a minőséggel. Egy út, ahol néha meg kellett álljak, mert olyan elképesztő hatással volt rám, ami után csak csendben ülni jó. Az út, ami engem is más útra terelt).

Kilépett a függöny mögül. Helyére igazította izgalmában elcsúszott okuláréját, miközben csend lett - csend, mely égig ért. Megtette az első lépéseket, tudva, hogy innen már nincs vissza út, most már játszania kell. Az ujjában volt minden mozdulat, de ezeket az ujjakat még ólomként nehezítette el az öltözőben kapott ajándék súlya. Tudta azt is, ha most belebukik, akkor vége, nem lesz folytatás. Utoljára még Isten ecsetjére gondolt, színekre kint és bent és legbentebb. Nem habozott tovább, leült a férfi mellé."

4 komment

Ajándék IV.

2008.12.31. 04:27 c{o}ffee

Egy magyar népmese nyomán:

Van ám okom mesélni kedveseim! Igaz, hogy mi az, azt most ugyan még nem árulom el. Mert mondja el nektek aztat is inkább a mese!

Gyermekeim,
egyszer volt, hol nem volt – tudjátok ti -, hetedhét országon, folyón és óceánon, mindenféle sűrű sötét erdőn is túl egy királyság. Királyságnak ura, gyakran járt el álruhás maskarában kívül-belül csillagó palotájából, hogy megnézze közelebbről, hogyan is él népének apraja és nagyja. Egy nap aztán, egészen meg kellett rökönyödnie a királynak. Egy bíró házának falán, táblán olvasta: „Itt él a község bírája, akinek semmi gondja sincsen!”. „Ej, az ebadta! Na, ha ilyen büszke erre, hogy hirdetnie köll, majd adok én neki egy kis gondot!” – így morgott magában visszaindulásában.

Az udvarba érve látja, éppen lomtalanítanak a cselédek, odaszól hát az egyiknek: „Hé te lány! Add csak ide azt a törött kőkorsót nekem!” A korsó tényleg törött volt, nagy lyuk tátong az egyik oldalán. Leckét akart adni a király, elküldette egy üzenettel a gondnélküli bírának. Arra kérte, foltozza be néki azt a korsót, különben a fejét levéteti neki! Nézi hát a bíró a levelet és a törött korsót, és hirtelen nagy gondjában úgy érezte, mintha már nem is ülne feje a nyakán néki.

De figyeljetek csak! Volt ám ennek a bírának egy okos lánya. Szép szál teremtés, sudár lányka, épphogy csak felnőttnek hívható. Látja ez a lány apjának halálos csüggedését. Kérdi is tőle:
- Mi baja önnek kend uram? Csak nem lehet ekkora a gondja!
- Ó, dehogyisnem édeslányom! Nézd mit kér egyetlen királyunk. Mi lesz most velünk?
- Ugyan apó! Ezért ne tessen ennyire búslakodni! Küldesse csak vissza a királynak, mondassa meg, hogy fordítassa ki azt a korsót, aztán akkor majd befoltozzuk mi! Mert minden ruhának is a visszájára rakjuk a foltot!
Jóvan! Hát igaza van ennek a lánynak. Jól mondja! Tette is a bíró, amit javasoltak.

De a bölcs király, nem hagyta ennyiben. Most egy malomkövet küldetett le, hogy akkor azt meg nyúzza meg a bíró. Látja ezt a szerencsétlen, és megint nagy bánatban, gondban érezte a fejét. Ott termett az okos lány újra:
- Ej, mi baj van már megint aranyapám?
- Mindegy az lányom, úgy se tudol már rajtam te sem segíteni!
- Ugyan már! Tudja ön, hogy még semmise fogott ki mi kettőnkön! Mindegy milyen évet írunk, nekünk még nagy bajunk nem esett soha! Mondja csak, hátha mégis tudok!
- Azt akarja a felséges király, nyúzzam meg ezt a malomkövet. Hogy lehetne megnyúzni egy malomkövet édeslányom? Biztos, hogy ebből már nincsen hová!
- Ejnye apám, ezen is képes így elkeseredni! Csak küldje vissza megint, hogy elébb talán engedtesse le a vériről a malomkövet, nincs állat se, amit úgy nyúznánk, hogy előtte ne vágnánk el a torkát neki!

Ezzel megelégelte a király, üzent a bíróért, jelenjen meg nála. A bíró vidáman utazott a palotába jutalomra számítva, annak nagyját méricskélte magában. De csak egyből azt kérdezték tőle, honnan is voltak ezek az ötletek? Elmondta ő, van neki egy tizennyolc éves lánya, az segített neki.
- Jól van akkor, mondd meg a lányodnak te bíró, hogy jöjjön el hozzám, de ne lóháton, ne is kocsin, ne is gyalog; ne is az úton, ne is az útszélén; se ruhában, se meztelenül; ajándékot hozzon is meg ne is! Különben, a fejed a kosaramba végzi!

Jól hallotta a bíró, hogy mit parancsolnak neki, de mégis alig hitt a fülének. Haza a sok gondtól egészen ferde háttal érkezett. Csípőre tett kézzel várja a lánya:
- Ne csinálja ezt édesapám! Mit mondott a király?
- Jaj lányom! Ennyi mindent már tényleg nem lehet, ennyi mindent sehogy se, nem létezik megcsinálni…
- Na, legalább mondja már!
- Azt üzeni neked a király, menj el hozzá, de ne legyen rajtad ruha, aztán meztelen se legyél. Ne kocsival, ne is lóháton, ne is gyalog. Úton se, útszélen se. Ajándékot vigyél is, meg ne is! Jajj fejemre leányom!
- Ennyi az egész? Ne féltse a fejét öregapám! Helyén marad az.

Levetkőzött a lány, csak egy hálót húzott magára. Hozott egy bakkecskét, félig rátérdelt. A bakkecske az úton, fél lába az út szélén, így indult a királyhoz. De pironkodott ám mindenki, úton és útfélen is! Egy pillanatra még a király is elszégyellte magát, mikor elé álltak, úgy ruhában is, meg nem is. Azt mondja a sudár lány: „Felséges királyom! Se nem vagyok meztelen, se nem vagyok ruhában! Úton se jöttem, az út szélén se! Lóval se, kocsival se, gyalog se! És itt az ajándékom!” Kinyitotta a ládát, amit magával hozott. Fehér galambok repültek fel belőle, körbeszállták a király fogadótermét, minden ott lévő szemét megkápráztatva, aztán eltűntek odakint.
- Jó uram! Hoztam is ajándékot, meg nem is.

Bólintott erre a király, és megjutalmazta a bíró okos lányát. Így vót, tán mese is vót.

12 komment

Ajandek III.

2008.12.26. 05:19 c{o}ffee

A cím régi írásokra (legelsőkre) mutat vissza, de azt hiszem, hogy ezt azokhoz kötöm, egy cseppet sem fogja bánni az, akiről ez a bejegyzés most szólni fog.

Pankalin - már nektek sem lehet ismeretlen. Viszont, ezúttal nem hagyom meg a valódi név felfedésének lehetőségét, mert ezt most önkényesen én ragadom magamhoz: Rigó Anna. Ő nem rég fűzött megjegyzést a Névről c. bejegyzéshez, és amúgy nem értünk egyet. És most nem vagyok hajlandó egy Pankalinnak írni, egy Rigó Annának vagyok hajlandó.

(Anna mikor ezt olvassa, összeszorult gyomorral halad majd a sorokon. Arra gondol, hogy ez nagyon nem lesz jó, hogy ezt nagyon nem kellene. Pedig kell Anna, és pedig jó lesz.)

Anna a felmérhetőségen, a megszámlálhatóságon túl adott nekem, és tett értem.

(Erre pedig azt mondaná: „Jó, de Bazsi, te nekem ugyanannyit! Most minek ezt ide leírni?” Le kell Anna, hidd el. Ha hálásak vagyunk, azt ki kell mutatnunk. Már hogy, nem csak kimutatnunk érdemes, hanem kimutatnunk kell. És ez nekem máshogyan nem menne jobban, vagy őszintébben.)

De nem ezért mesélek most róla, hanem mert a blogomért tett annyit, hogy annak mértékét is csak azért tudom valamiképp meghatározni, mert van mivel szembeállítani: Anna többet foglalkozott Mézescsuporral, mint rajtam kívül bárki más.

Hogyan lehet egy írónak segíteni? Szinte bárhogyan. Elég csak hatásosan megjelenni, és máris adtál valamit. Például, ha egy kocsmában elé áll egy lány és ledobja a felsőjét, ziher hogy egyszer megfogja valahol, valamilyen formában írni (célozgattam…). Ha már elmozdítasz benne valamit, akkor az előbb vagy utóbb ki is fog belőle jönni. Anna épp eléggé harsányan jelent meg az én életemben ahhoz, hogy már pusztán ez is elég lett volna.

Mivel lehet még? Lehet segíteni a konkrét írásban (Volt, mikor ő volt az egyetlen, aki elolvasta a cikkeimet megjelenésük előtt. Volt, hogy ez nagyon számított.). Lehet további perspektívákat adni a szövegekhez, lehet tovább bontani azokat olvasóként. Lehet kritizálni. De Anna egészen elment a sarkos végletekig, és hónapokkal ezelőtt azt morogta nekem: „Jól van Balázs, nekem aztán többen nem mondod, hogy nem kommentelek! Karácsonyig az egészet végigkommentelem, legelejétől a legvégig! Na, jó lesz?!”

Jó lesz.

Pár órával ezelőtt végzett vele. Talán, nem gondolnátok elsőre, hogy ez mekkora meló. Százhetvenöt bejegyzés? Hatalmas meló. Azt tudnám mondani, hogy már többször neki akartam állni válaszolgatni a megjegyzéseire, javítgatni az észrevételei nyomán, de erre eddig egyáltalán nem volt időm! Ráadásul, pillanatig sem sietve, időt és energiát spórolva csinálta. Nem egyszer és nem kétszer olvasott el semmit, és tudom, volt olyan is, amikor tovább ücsörgött a bejegyzés reflektálása, mint én a megírása felett.

Ezt azzal együtt, hogy Anna az egyik leg… nem is tudom pontosan. Annának van szeme ehhez. Anna egyébként is inspirál. Biztos éreztétek már, hogy bárkivel töltetek el időt, azalatt mindig magatok is alakultok hozzá valamennyire. Hogy mindenkivel mások vagytok. Van, aki feljebb mozdít, és van, aki lejjebb – szükségszerű. Azt szoktuk mondani: jól érzem magam veled. De ebben több van a közhelynél. Jól érezni magunkat, azt is jelenti, szívesen tekinteni vissza önmagunkra. Amikor veled suttogtam, szerettem magamat. Amikor veled ordítottam, gyűlöltem magamat. Annával beszélgetve, néha tudtam okosabb lenni, mint máskor. Annával suttogva, tudtam szeretni magamat. Volt, hogy Annával tudtam jobb emberré lenni.

Ezért én állíthatom: majd minden szövegemhez hozzátett. Ha van kedvetek, járjatok utána! (Ígérem, én is ott leszek most már. Válaszolgatok, javítgatok.)

Hogy hálálom meg neki? Hát, nehéz ügy. Nehéz ügy. De mikor, azt írta - szintén nem olyan régen – az ezredik kommentelő felé tett gesztusomra, miszerint megnyitottam előtte a kapukat, felengedtem ide egy bejegyzésnyire, hogy „legszebb ajándék” volt (sőt, hogy olyan, mint egy négykezes zongora), akkor egyértelművé vált, hogy ez most sem lehet másképpen. Egyébként is feladatává kell tennem, hogy összegezzen. Hogy mesélje el milyen volt az út, amit végigjárt. De ez egészen én vagyok, hogy milyen volt bennem végigjárni?

Azonban, ezúttal tovább is mennék. Anna előtt többé nem is kattintom vissza a lakatokat. Anna ezután jöhet hozzám, és írhat nálam. Mert ha valaki gyakran egy zongorához ült velem, akkor az biztosan ő. Meg persze, mert nem ír rosszul. Tudna jól írni. Ezzel szemben lusta, a nekem tett ígéreténél még semmi sem ösztökélte jobban írásra. De ha ez motiválni tudja, akkor írhat velem. Ha ez segít, ülj velem zongorához!

Nem tudnám ezt az ajándékot Karácsonyhoz mérni. Szívhez tudnám csak egyeztetetni. Köszönöm Anna!

7 komment

Happy akármit!

2008.12.24. 08:12 c{o}ffee



Annyira távol érzem magamtól a Karácsonyt, hogy szinte szégyellni tudnám magamat. A megfelelő gesztus az lett volna, ha meg sem említem a dolgot, de ha valamikor blogokat néz az ember, az nyílván most van, és azt hinné az olvasó, őt felejtettem el, és nem a… szeretet ünnepét.

Délután fél ötkor keltem (betegség van, vizsga volt, stb.), és eszembe jutott, hogy holnap… hoppá! - Meg kellene venni egy-két ajándékot. Be is értem még, meg is vettem volt. Amúgy, a karácsonyi vásár röhej. Hát, így készültem én elő.

Nem, ez nem működik olyan meghitten, mint ahogyan szeretnénk. Egyáltalán nem is szeretünk. És a fa sem szép attól, hogy mindenféle csillogó gömböcskét, meg villogó vezetéket aggatunk rá. (Jó, tudom-tudom, a fa attól szép, hogy együtt díszítjük. Hát nézzetek rám feddőn: fát sem díszítettem. Hasítsatok a szemeitekkel: nem is szoktam. Hasítás után szórjatok sóval, kenjetek citrommal, ha úgy tetszik: azt se tudom baszki, hogy miért díszítjük!)

Nem, ettől nem lesz együtt a család. Ettől nem fogunk megbocsájtani másoknak. És nem, jobban szeretni sem fogunk. Ha az év többi napján nincs időnk leülni társasozni a szüleinkkel, meginni egy páleszt a bátyóval, ajándékot venni a kedvesnek, megenni nagymama – egyébként legeslegfinomabb - rántott húsiját, az rohadt nagy baj, és ne merjük azt érezni, hogy ez megoldja.

Tegnap végre felhívott apukám. Mondtam neki, hogy ez így nincs rendjén.

17 komment

1.

2008.12.20. 17:21 c{o}ffee

„De álmélkodik önmagán is, hogy nem tudja a feledést megtanulni,
s mindegyre a múlton csügg:
bármily messzire, és bármilyen sebesen fusson is,
a lánc vele fut.”
/Nietzsche/



Anyukám huszonegy évvel ezelőtt, huszonegy éves volt. Anyukám többre emlékszik a saját életemből, mint én. Akkor a 11-es voltam. Az volt a csuklómon, 11-es. Anyukám elmesélte tegnap, hogy pontosan hogyan is történt ez huszonegy évvel ezelőtt.

Nem nagyon akartam ezt a dolgot. Még úgy elidőztem volna. Az orvosok mégis úgy gondolták, hogy jó lesz ez, picit rásegítünk, és hamar megleszünk. Két és fél óra vajjúdás után egy osztálynyi (kb. 15) fehérköpenyes kellett ahhoz, hogy hajlandó legyek magamba szippantani az első könnyfakasztó lélegzetet. Annak van egy lélektana, hogy miért sírunk születésünkkor, de azt is szokták mondani, amilyen a születésed, olyan az életed is. „Kínlódós!” – nevettünk anyukámmal. Kínlódós, hát most ezt nem feltétlenül mondanám, de tény, hogy a problémák nagy részét simábban is megoldhatnám. Néha, akkor is kihagy a szívverésem, mikor erre nem feltétlenül lenne szükség - pont mint születésem óráiban.

Nietzsche, A történelem hasznáról és káráról. Nem hinnétek, hogy ajánlom nektek, pedig de! Egészen érdekes, amiről beszél. Éles szemmel lát meg olyan problémákat, amiket mások nem, és amik ráadásul - és furcsa módon -, a huszonegyedik században súlyozottabban jelen vannak, mint a saját korában. Nem sorolnám, már írtam a témában sokezer karaktert, csak egyetlen dolgot emelnék ki. Azt mondja, az lenne a fontos, hogy megtaláljuk a megfelelő arányt emlékezés és felejtés között. Megvan? Emlékezni és felejteni. Ez lenne a kulcs. Elég megnézned az első szembejövő tíz embert, és lesz akin látni fogod, hogy múltját sántikálva, görnyedve cipeli a hátán. Sokan képesek vagyunk egyetlen szegmens miatt egy életre megnyomorodni. És sokan tudjuk, felejteni, felejteni tudni nehéz. Embert próbálóan az.

Azt is mondja, boldogok csak akkor lehetünk, mikor belefeledkezünk egy pillanatba. Mikor elfelejtünk minden mást, mikor földre fektetjük a súlyos láncokat. Ahogyan akkor is, mikor nagyon csinálunk valamit, valami hatalmasat tűztünk ki, akkor is hajlamosak – nem is csak hajlamosak, hanem kénytelenek – vagyunk tudomást sem venni más dolgokról, különben nem menne. Erőnket vesztenénk abban, hogy ha közben látnánk… történelmünket.

Nem él az emlékeimben (tudatosan használom a szót) gyászosabb 19.-e a tegnapinál. Talán volt abban egy (kevésbé tudatosan) sorsszerűség, hogy tegnapelőtt azt írtam: újrakezdeni. Szavazzunk nekem bizalmat.

8 komment

Happy B.

2008.12.18. 21:26 c{o}ffee



Kettős

a hópehely és
árnyéka találkozik
végül a földön;

december. Éjfél.
Életemnek is körül-
belül mélypontja.”
/Fodor/


Most! késtem el a saját szülinapi bulimról. Erre egyrészről azt fogják mondani a barátaim, hogy törvényszerű volt, és ez másrészről rettentő feszültté tesz. Márpedig, rettentő feszülten elindulni a szülinapi bulidra, az nem törvényszerű.

Azért írom ezt mégis határidőn túl is, mert ez volt a vége, a menetelés legvége, hogy megírom a szülinapos bejegyzésemet. A héten vizsgáztam szociológiából, vallástörténetből és leíró nyelvtanból; írtam beadandót etikai témában, és filozófiaiban kettőt is. Átszaladtam Spinozán, Nietzschével jót dumáltunk, Gehlen könyvét nem is olvastam, de 5 oldalas beadandót írtam róla az elmúlt durván négy órában. Az elmúlt durván négy órában magamba roskadtam, lekurváztam a Word-öt, üvöltöttem a macskámmal, és a többit inkább nem is…

Hovatovább, azt gondolom, éppen ideje van újrakezdeni a számolást. Mert egy évesnek lenni jó. És most hogy eljutottunk idáig, jöjjön, aminek jönnie kell: megünneplem az első szülinapomat (elvégre minden egyévessel esnek meg csúnya dolgok…)!

10 komment

süti beállítások módosítása