(Ezt lentebb Pankalin írta. Viszont, ha ezt még nem olvastad, akkor most tessék megtenni.)
"Reflektorfényben állni. Nehéz. Nehéz, mert ott még a levegő is más, sűrűbb. Mert ott valamit tenni kell. Valamit, ami érdemleges, amire odafigyelnek mások, amit majd hazavisznek magukkal, ami az övék lesz. Belőled.
Még a függöny mögött állt, szinte le sem mert nézni a színpadról, izgalmát a fülébe zsizsegő halk moraj már kellőképp tetőzte. Ha az első sor látványa arcába csap, talán menten összeesik, annyira ideges volt. Gyomrában a reggeli kávé és az indulás előtti tépés kifli enyhe émelygést eredményeztek. Az járt a fejében, milyen jó volna láthatatlanná válni, vagy legalábbis frappáns módon megúszni ezt az egészet, de most semmi sem ment olyan lazán mint máskor. T-néhány pillanat múlva ki kell állnia oda, és ahelyett, hogy a kotta lebegett volna a szeme előtt, egészen fura dolgok jutottak eszébe.
(Egy út, amiről most kellene... Amiről összeszedetten, kereken meg kéne nyilatkoznom. Amit valamilyen formán átadhatóvá, átérezhetővé kéne tennem. De ezt nem lehet, ez teljesíthetetlen. Bármit is mondanék, kevésnek bizonyulna. Kevés, hogy elmondjam mit jelent: hozzám nőtt Mézescsupor.
Hiányzik, hogy már nem úgy a mindennapok része, ahogyan eddig. Hogy mennyire szerettem, ha háborogtál, hogy mennyi mindennel nevettettél meg, hogy még nem aktuálisan is mennyiszer szorítottam érted, hogy büszke voltam rád, hogy örömködtem veled. Hogy kedvenc bejegyzéseknek külön mappát nyitottam, hogy bizony irigyeltem azokat, akik az elejétől itt lehettek, akik nemcsak retrospektív olvashattak, hanem veled voltak már akkor is. Hogy nagyon sokszor tudtál gondolatot ébreszteni, hogy rengetegszer kaptam, miközben haladtam a sorokon. Hogy a videó… volt hogy én veled haltam meg, és olyan is, hogy veled születtem újjá.
Egy út…, amit végigjárva, nekem kéne köszönetet mondanom. Egy út, ahol sosem tudtam merre visz a következő lépés, ahol annyira sokféle arcod köszönt rám. Egy út, ami mindig tudott újat, vagy másképp mondani. Egy út, ami egyenlő lett számomra a minőséggel. Egy út, ahol néha meg kellett álljak, mert olyan elképesztő hatással volt rám, ami után csak csendben ülni jó. Az út, ami engem is más útra terelt).
Kilépett a függöny mögül. Helyére igazította izgalmában elcsúszott okuláréját, miközben csend lett - csend, mely égig ért. Megtette az első lépéseket, tudva, hogy innen már nincs vissza út, most már játszania kell. Az ujjában volt minden mozdulat, de ezeket az ujjakat még ólomként nehezítette el az öltözőben kapott ajándék súlya. Tudta azt is, ha most belebukik, akkor vége, nem lesz folytatás. Utoljára még Isten ecsetjére gondolt, színekre kint és bent és legbentebb. Nem habozott tovább, leült a férfi mellé."
