Lassan 26 órája fent vagyok. És ha már ilyen virgonckodós, akkor miért nem írtam éjszaka? Na, mutatom: Aquinói Szt. Tamás, Előadások a Tízparancsolatról; Kálvin János, Az eleve elrendelésről; Lorenzo Valla, A szabad akaratról; Szent Ágoston, Szabad akaratról.
Mondom én, ez szörnyű volt. Helyenként erősen bosszantó is. A többségük arról értekezik rémesen hosszú oldalakon keresztül, hogy ha Isten mindent tudó, időn túli is egyben, mindent előre látó, akkor van e az embernek szabad akarata? Ha Isten előre látja, hogy vétkezünk vagy erkölcsös cselekedetet hajtunk végre, akkor valóban kezünkben van e a döntés? Érdemlünk jutalmat vagy büntetést? Kálvin szerint például van akaratunk, de állítja - mindenféle felesleges kérdőjel nélkül -, hogy Isten egyáltalán nem foglalkozik azzal, hogy mi emberek mit csinálunk itt a Földön, előre elrendelte (különösebb logika nélkül), hogy ki fog üdvözölni és ki fog elkárhozni. Ez a kettős predestináció tana, amiből aztán mindenféle eszelős következtetésre jut. Ebben aztán sokan hisznek – kálvinizmus.
Nem akarom egyetlen olvasómat sem megbántani, nem is akartam belemenni soha, de egy ilyen éjszaka után kivételesen megjegyezném, hogy tudok hálás lenni, amiért nem vagyok egy hithű keresztény (se más). Hogy esti meseként Pinokkió volt egy-egy bibliai fejezet helyett, hogy még egyetlen misén sem kellett részt vállalnom. Hogy nem kell egy-egy megfelelő, szerencsés időben különösen jól író ember pocakjára ütésében, simítgatásában, megvakargatásában vakon hinnem, míg élek.
Meg inkább olvasnék mást. Talán írnék is.
