„De álmélkodik önmagán is, hogy nem tudja a feledést megtanulni,
s mindegyre a múlton csügg:
bármily messzire, és bármilyen sebesen fusson is,
a lánc vele fut.”
/Nietzsche/
Anyukám huszonegy évvel ezelőtt, huszonegy éves volt. Anyukám többre emlékszik a saját életemből, mint én. Akkor a 11-es voltam. Az volt a csuklómon, 11-es. Anyukám elmesélte tegnap, hogy pontosan hogyan is történt ez huszonegy évvel ezelőtt.
Nem nagyon akartam ezt a dolgot. Még úgy elidőztem volna. Az orvosok mégis úgy gondolták, hogy jó lesz ez, picit rásegítünk, és hamar megleszünk. Két és fél óra vajjúdás után egy osztálynyi (kb. 15) fehérköpenyes kellett ahhoz, hogy hajlandó legyek magamba szippantani az első könnyfakasztó lélegzetet. Annak van egy lélektana, hogy miért sírunk születésünkkor, de azt is szokták mondani, amilyen a születésed, olyan az életed is. „Kínlódós!” – nevettünk anyukámmal. Kínlódós, hát most ezt nem feltétlenül mondanám, de tény, hogy a problémák nagy részét simábban is megoldhatnám. Néha, akkor is kihagy a szívverésem, mikor erre nem feltétlenül lenne szükség - pont mint születésem óráiban.
Nietzsche, A történelem hasznáról és káráról. Nem hinnétek, hogy ajánlom nektek, pedig de! Egészen érdekes, amiről beszél. Éles szemmel lát meg olyan problémákat, amiket mások nem, és amik ráadásul - és furcsa módon -, a huszonegyedik században súlyozottabban jelen vannak, mint a saját korában. Nem sorolnám, már írtam a témában sokezer karaktert, csak egyetlen dolgot emelnék ki. Azt mondja, az lenne a fontos, hogy megtaláljuk a megfelelő arányt emlékezés és felejtés között. Megvan? Emlékezni és felejteni. Ez lenne a kulcs. Elég megnézned az első szembejövő tíz embert, és lesz akin látni fogod, hogy múltját sántikálva, görnyedve cipeli a hátán. Sokan képesek vagyunk egyetlen szegmens miatt egy életre megnyomorodni. És sokan tudjuk, felejteni, felejteni tudni nehéz. Embert próbálóan az.
Azt is mondja, boldogok csak akkor lehetünk, mikor belefeledkezünk egy pillanatba. Mikor elfelejtünk minden mást, mikor földre fektetjük a súlyos láncokat. Ahogyan akkor is, mikor nagyon csinálunk valamit, valami hatalmasat tűztünk ki, akkor is hajlamosak – nem is csak hajlamosak, hanem kénytelenek – vagyunk tudomást sem venni más dolgokról, különben nem menne. Erőnket vesztenénk abban, hogy ha közben látnánk… történelmünket.
Nem él az emlékeimben (tudatosan használom a szót) gyászosabb 19.-e a tegnapinál. Talán volt abban egy (kevésbé tudatosan) sorsszerűség, hogy tegnapelőtt azt írtam: újrakezdeni. Szavazzunk nekem bizalmat.
