Éppen felsóhajtok – a valahova megérkezés, a most merre is tovább sóhajával – az aluljáróban, mikor fél (talán fél csalfa) mosollyal lépked felém egy egészen szép arcú, jó alakú lány. Fejemben már félkésszé rakosgatva várnak a szokványos kérdésekre adható vicces (viccessé akar válni) vagy éppen társalgást kezdeményező válaszok, mikor aztán tényleg megszólít: „Szex vagy francia érdekel esetleg?” Beszélgetni akartam-e ezzel a lánnyal? – kérdezem magamtól, de kész válasz nélkül csak megköszönöm neki szendén, és elindulok egy talán jó irányba.

(Hétvégén Pesten voltam. Az, hogy ezt lassan egy hete minden nap meg akarom írni, komolyan bosszússá tesz. És leginkább csak azt tudnám mondani, hogy erdő van (erdő van) idebent. Gondolkoztam is rajta, hogy írok erről egy bejegyzést, de nem akartam újfent egy zsákutca-szerű, valószínűleg rossz irányba fordulni, ezért préselődöm megint a személyes zárójel szigorú falain belülre. Szóval, nehezen megy mostanában. Mostanában sok minden idebent ragad. Vagy elakad, az erdő mocsarasabb, mélyebb vidékein.)

Jobbra-balra árusorok, van minden: parfümériától egészen kispárna lerakatig. Azon gondolkodom, vajon kinek van kedve itt megállni vásárolgatni, miközben büdös van, miközben mögötte ugatnak a játékkutyák háromezerért, és mobiltelefonok cserélnek gazdát nagy aranykarkötős kezek között még kevesebbért. Mindegy, megvan a nagy „Westend” felirat, csobogó vízesés, égig érő karácsonyfa, meg minden.

Elhívtak szombaton egy könnyedebb típusú albérlet-buliba, ahova aztán el is menten, gondolván arra, hogy most egy jó darabig úgy sem lesz időm Budapestre utazni. Hasonló szisztéma szerint, elterveztem, hogy korábban megyek, és körbenézek ruhaügyben, mégiscsak itt a tél. Így jutottam el csobogóig, és égig érőig, aminek lábában aztán találkoztam egy kedves – éppen Pesten tartózkodó – barátnőmmel, aki szívesen vállalta a próbafülke előtt rábólintó, vagy éppen fejét rázó ember szerepét.

Ha olvasóim szemöldöke már felfelé kúszik („Most akkor ez tényleg egy bevásárlós történet lesz egy nagy bevásárlóközpontban?” ), akkor hát csöppet sem lepődöm meg. Egyébként, ne menjetek a Westend-be vásárolni! Maratoni órák hosszat sétálás van, megvehető (ár- és értékarány, stb.) cuccok nincsenek. Itt-ott olyan gyöngyszemekbe futottunk, hogy erősen dorgáltam magam, amiért nem raktam el a fényképezőt induláskor (most jól meg tudnám mutatni őket, ugye).



De lényegre térve, vagy legalábbis közeledve: még minden előtt is elég fáradtak voltunk, ezért megbeszéltük, hogy iszunk egy finom kávét valahol. Először elmentünk egy étterem mellett, amiről hamar megsejtettük, nem éppen a mi helyünk, mivel a kihelyezett étlapból kiderült, hogy a „Fantasztikus hamburger, húspogácsával, ropogós szalonnával.” 2750 forint. Tovább menve, egy ideje már keresgélve, végül kinéztük a ránézésre legócskább helyet, azzal az elhatározással együtt, hogy bármi lesz, ott csak azért is iszunk egy kávét – mert hát még se lehet ez egy annyira bonyolult dolog.

Elsősorban méretekre vonatkozólag egy lyuknak nevezném azt, ahova beültünk. Amúgy, ez nem feltétlenül baj. El tudok képzelni okos megoldásokat apró helyen, legyen szó kávézózóról, vagy akár lakásról, de itt nem ez volt látható. A tulaj úgy gondolta, hogy befér még a csőrikés műanyagbábukkal teli vitrin is motoros Mikulással a tetején, igaz a műanyag kukának, kigyűrődő nejlonzacskójával már csak a pult előtt maradt hely. A falakon alig volt szabad felület, két festmény konkrétan egymásra lógott keretestül, viszont műanyag virággal a sarkukban. Egészen filmbeli kocsmahangulatot hozott, hogy a főnök különböző ingóságai, rajongásait tükröző tárgyak, illetve legnagyobb büszkeségei is helyet kaptak valamiképp. Láthattunk például rajszöggel kitűzött, A4esre nyomtatott kisbaba fotót, motoros-klub csoportképet, bekeretezett vízilabda-kapust, nagy Harley-is legényeket, és nem utolsó sorban, nem éppen elhanyagolhatóan, mozdonyvezetői oklevelet is (Kedves szemöldökráncolós olvasóim, nem viccelek. Felálltam, odasétáltam, megnéztem mi van ráírva: mozdonyvezetői!).

Még ez sem lenne hatalmas probléma, a tulaj azért tulaj, hogy azt rakhasson ki, akkora helyen, amit és amekkorán csak akar. De valahogy mindez, nem harmonizált az árakkal. Sőt, akkora disszonancia volt észlelhető, akkora szakadék tátongott a két dolog között, hogy ez ott és azonnal megigézte háborgó lelkemet. Mert igaz, hogy egy-egy lámpa helyén csak kilógó vezeték van, de egy doboz Borsodi 790? Az asztal széle itt-ott le van törve, de Tokaji Szamorodni decije 520?! A pultra oda van ömlesztve szívószálaktól, melegszendvics-sütőn át, áfás számlatömbig minden, de egy három decis Theodora Quelle ásványvíz 420! De hogy tovább menjünk a – talán - legbüdösebb magyar sörön, az átlagosnak mondható boron, és a fogadásokon olcsósága miatt osztogatott ásványvízen, elmondható, hogy az általános árkulcs nagyjából abban volt meghatározható, hogy amennyiért itt egy decit, annyiért boltban egy üveggel. Például Sió gyümölcsé decije 260, ahogy a Nestea teáé is.

Presszó kávé talán 400, mi hűen elhatározásunkhoz maradtunk, és tejeskávét kértünk mindketten. Néha előfordul, hogy drágán eszem vagy iszom, de olyankor vannak is elvárásaim a pénzemért, azt gondolom, teljesen jogosan. Nos, a tejeskávénk vízízű volt, nem kaptunk hozzá se tejszínhabot a tetejére, se vizet, se kekszet, se cukorkát, se kis csokikát, se egy köszi hogy ezt megtudtad venni ötötvenért, se semmit a kurva életbe!

Így történt, hogy az oklevelek mellett kipattintottam egy rajszöget, és leemeltem a panaszkönyvet. Nem is telt el két perc, besétált egy ősz haját összekötve hordó, bőrgatyája övét Harley veretes csattal összefogó, kígyóbőr cipőjével kopogó idősebb úr – azonnal ráeszméltünk: itt a főnök. Udvariasan megkérdezte, hogy volt e valami probléma, én udvariasan válaszoltam a kérdésére.

Még soha sem írtam panaszkönyvbe, az első tapasztalat az volt: nincs elég hely egy oldalon. Olyan szempontból is érdekes ez, hogy példásan láttuk, hogyan lehet teljesen elcseszni egy kávéházat, és hogyan lehet mégis vidáman megélni belőle. Mert ez a Westend egy ilyen fura hely. Mert itt nem lehet 600 forint alatt meginni egy Capuccino-t, ezért az emberek annyiért isszák. Mert itt az adja a hangulatot, hogy a kávéd fölül a szemben lévő Sandy-bizsu boltot látod, három helyről három különböző zene szól, és ezért már bármennyi pénzt elkérhetnek bármiért. (Legközelebb azt írom meg, hogyan lehet egy bulit teljesen elcseszni. Életre szólóan el.)