És itt vagyok. Moby-t hallgatok, és előttem van az az egy óra, amit rászánok, amiből bejegyzés, amikor bejegyzek. Az van, hogy némileg el is távolodtam a dologtól, nehezen csípem el az ehhez hasonló órákat. Nyílván lehetne sorolni, hogy miért és miért, meg miért nem, stb., stb., de maradjunk ott, hogy: újságírás. Tizenegy anyaggal jelentkeztem (anyaggal jelentkezni klisés, de mégis olyan jóleső), ezzel megmásfélszereztem a cikkek számát. Emellett többnyire arra volt időm, hogy – már világosban – felpakolgassam a baloldalt. De hozzátartozik még, hogy nehéz ide és meg oda is, innen is, onnan is. Egészen más, más hangon kell szólni. Az elmúlt hónapban folyton csak kerestem egy hangszínt – például fogalmam nem volt, hogy milyen fesztiválokról tudósítani konténerekből, kávéházak teraszáról. Vagy interjút csinálni Beck Zolival, mikor előtte szinte senkivel, vagy csak úgy alig-alig. Sűrű volt, átélni, aztán kiönteni, belemenni, és aztán kivezetni magamból. Gyakran látszik is a fáradtság, a megfáradtság, de azért büszke vagyok, hogy legalább volt bennem annyi, hogy legalább most nyugtázhatom: Végigcsináltad!
A blogos hang eközben teljesen sarokba oldalgott, eközben, így, nem is lehet. Más sokezer embernek írni, egyáltalán fura is, hogy annyian olvassák, mérlegelik, teszik el valahova magukba, amiket én gondolok, ahogyan én látok dolgokat, látok meg ezt vagy azt. Felelősségteljes. Itt csak mindig próbáltam annyira igényes és szórakoztató (igényesen szórakoztató) lenni, hogy vissza gyere ide, hogy adjak valamit, amiért érdemes visszajönnöd. Ott, az ott nagyon más. Ezzel együtt, ezt sem szeretem kevésbé, csak még nehéz ezt is, és azt is jól. Jól. Bele kell rázódni.
Hivatás? Hogy hivatás lehet e? Nem tudom. Nemrég beszélgettem Tamás (LoLMaN) barátommal, hogy itthon persze nem annyira jó élni (hát ez egy tipikusan magyar fiatalok között lezajló beszélgetés volt) – se tanulni, se szórakozni, se dolgozni, ahogyan például családot alapítani sem. Ebben egyetértés van közöttünk, úgy is, hogy én hozzá képest keveset voltam külföldön. Csakhogy, ha azt – a jelent – nézem, akkor úgy fest, hogy ez az írós vonal az egyetlen, ami talán vezet engem valahova. Aminek talán van már pár leszögelt deszkája alattam. Mert a papírral, amit esetleg kézbe kaphatok jövőre, na azzal semmit. Aztán, azzal a másik papírral, amit esetleg egy mesterképzés után, na azzal még ugyanúgy semmit. Így marad ez. Márpedig ennek máshol (érthető okokból) nemigen van táptalaja.
És, hogy ha ezt akarom erőltetni, akkor ezen belül merre is? Be kell látnom, hogy három oldalnál többe még nem írtam semmi érdemlegeset, nagyon kevés is vagyok hozzá egyenlőre; így a könyvírás gondolata, elég ostoba gondolat lenne. Bejegyzés-, cikkméretben kezdek rutinos lenni (Pankalinnal már olvasom magam elölről, azért látszik ám valamiféle előrelépés), viszont blogból sosem lesz pénzem, így marad a sajtó. Ja, nyomtatott sajtóban nem szeretnék dolgozni – ezt még nem mondtam. Olyan műfaji (és egyéb) határai vannak, amiket nem tartok testhezállónak. Marad az online, amiben azt gondolom most több lehetőség, több megmászható lépcsőfok is van.
Ezt kell erőltetni - erre jutottam.
Szeptember 1.-től lesz előrelépés, de ez maradjon egyelőre meglepetés. Szóval, csinálom, rázódom, erőltetem, aztán meglátjuk merre vezet ez…
