Ebadta módon saját írásomra fogok reflektálni. Azt hiszem, ez egyedülálló blogom történetében („blogtörténelem”, így). Mondják…, vagy hát hallottam már itt-ott, hogy ha egy alkotó utólag magyaráz, toldozgat, fejtegeti saját szándékait, akkor ott már biztosan baj van. A befogadót meg különben sem érdekli. Ott van, ad vagy nem, esetleg ámulatba ejt, esetleg egyáltalán, kész vége - nem érdekli, hogy a másik oldal hogyan szenvedte, verejtékezte, ölte ki magából azt az akármit. Na, engem mondjuk – most mindegy, hogy „ezért vagy azért” – pont érdekelni szokott. Szívesen faggatnék írókat (úgy értem: írókat), hogy mi volt a fejében, mikor kezébe fogta a laptopot papírt, mi volt meg előre, mi alakult közben, megvolt a keret vagy egyszer csak a végére ért, és milyen érzés volt a végére érni, egyáltalán milyen megírni valamit?
Úgy emlékszem, kiskoromban szerettem nézni édesapám munka közben. Ültem ott mögötte, és figyeltem a felfestett színt, és a következőt, majd a színre színt, és így tovább. Ő vásznon dolgozott, a paletta elindította ecsetjét, de csak a felületen találkozott az igazi árnyalat a fejében gondolattal. Szükségem lenne rá, hogy újra leüljek mögé, látni hogyan csinálja, újra beszívni azt az illatot, azt az olajos, terpentingőzös parfümériát… édesapám farmermellényéről. Még le kell ülnöm mögé.
És hogy érdekel-e az téged, hogy ezt a bekezdés írása közben határoztam el? Nem tudom. Egyáltalán az mondd-e neked bármit, hogy nekem újra ott kell lennem, hogy erre van szükségem? Nem tudom, de én elmegyek oda, és te elkísérhetsz gondolatban, ha szeretnél…
Úgy képzelem, már régóta ülök mögötte csöndesen. És akkor ott lesz egy pillanat, egy kedvesen nyugodt, egy csakugyan kivételes pillanat, amikor úgy fogom érezni, hogy édesapám kezét a paletta és a vászon között Isten irányítja, hogy húzzon egy olyan színt életembe, ami aztán már megfakulni képtelen. Valahogy úgy, mint farmermellényes illata.
Éreztél már hasonlót? Volt már, hogy Isten húzott egy vonalat az égre, és az elérte életed világoskék vásznát? Amikor összerezdültél mindenedben, nem érted honnan és miért, de valahogy ott van, be kell szívnod, eltemetni, keretezni magadban - nem ereszteni. Ennyire kivételes?
És érdekel téged, hogy nem is akartam apukámról írni? Hogy csak az első bekezdés végén ugrott be ez a régi emlék? Hogy a második végén eszembe jutott egy kép és „Isten ecsetje” is? Hogy a negyedik elején zsebkendőért nyúltam? És érdekel, hogy kimerültem, és most képtelen vagyok arról írni, amiről még a „papír” kezembe vételekor akartam?