Megvolt az első jól irányzott döfés. – Leíró nyelvtan négyes. Morfológiai affexumoktól inflexiós allomorfokig (ennek felét a word sem ismeri, szuper). Persze, ez még mindig nem hangzik annyira rosszul, mint mondjuk egy analitika vagy villanytan vizsga, de azért ha valamin meg szoktak csúszni a magyar szakon tévelygő csetlő-botlók, akkor az ez. Vagy a fonetika.
Közben, azért volt egy hajnali félhatig, aztán féltíztől tanulás egészen a délután három órás kardváltás ideéig. Jól alakult, na! De biztos vagyok benne, hogy ebben jelentékeny volt, hogy többen is jelezték, szurkolnak vagy gondolnak rám, illetve segítenének vagy… egyszerűen csak segítenek. Erről aztán eszembe jutott egy videó. Szerintem igazán megható – ott azon a ponton, ahol nézik a közeledő felbőszült bikát, de látszik az arcukon, hogy egy pillanatig sem gondolkoznak el azon, mi fog történni velük. Hogy mijüket húzzák nyársra, hogy melyik csontjuk fog széthasadni. Hogy oda rakják-e testüket vagy sem. Hogy oda tegyék-e magukat.
Hát, én nem tudom, hogy hányan vetődnének fenevad elé miattam, de nekem az is elég, hogy páran jeleznek, szurkolnak, gondolnak, segítenek. Segítenek.
Ez olyan szép dolog.
