(Ezt imsmét Pankalin írta. Ittlétének előzménye itt és itt . Ő így búcsozik Mézescsuportól.)

Mert akkor már tudtam, hogy arról fogok mesélni, amikor:
még csak pirkadt, de én már a 4es villamoson utaztam, amit iszkolva értem csak el (na nem mintha sietnem kellett volna, és nem lett volna jó a következő, de ez amolyan ösztönös nekiiramodás). Állva, egyik kéz kapaszkodik, másik a zsebben kutat tejkaramella után. „A következő megálló: Boráros tér”. Le?! Senki. Fel is csupán egy. Egy. Kalap, szürke kabát, feltűnően színes, hatalmas kötött sál, sötét napszemüveg, amit a hideg és a köd brechti módon idegenített el az arctól, és… míg az én kezem közt édes-papírok gyűrődtek össze, az övében egy fehér bot „tette helyre” a szemüveg láttán érzett disszonanciát. (Hm, én még mindig magam elé tudom idézni azt az óriási sálat, ő meg... ).

A kapaszkodó felé nyúlt. Fáradt, nemtörődöm tekintetek nézték azt, amit ő csak sejtett, keresett. Ragadt a kezem. Ezt éreztem, ahogy a kabátom zsebéből előhúztam és megérintettem vele az ujjait, irányt adva, segítve. A köszönöm mellé - félig még a kezemet fogva - járt egy mondat is:

- Én is szeretem, főleg azt a fajtát, amelyik picit nagyobb, mint a többi és nem olvad el egyből. (Hm, az jutott eszembe, talán nem is tudja, hogy annak csomagolásán, sárga mintán kis bocik. Aztán meg az, hogy... náluk nincs olyan, aki „meeting point” lenne, mert magassága miatt kilóg a tömegből és könnyen észreveszed, ha eltévednél, és olyan sincs, hogy egy színésznő a hihetetlenül szexi ajkai miatt lenne kedvenc, vagy olyan, hogy így kezdődne a késés miatti bocsánatkérés: „megláttam egy ismerőst a szemközti utcán, átsétáltam, beszélgettünk, elszaladt az idő és…" és náluk még bizonyára sok-sok dolog nincsen).

Zártam magamban gyorsan, mert a csendben eltöltött másodpercek ilyenkor mintha kétszer vagy legalább háromszor olyan lassan telnének. Az elhangzó mondat mellé – kezét már egészen elengedve – kapkodva, zavarral toldva járt a kérdés is:

- Hol száll majd le?
- A Nyugatinál. Ott találkozom a kollégákkal. Zongorista vagyok. Koncertünk lesz. (Hm, az még csak hagyján, hogy kora reggel egy zongoristába botlok... ha lett volna még néhánytucat megálló addig, simán megemlítem neki, hogy nemrég arról írtam épp..., de mindegy is, mert nem ez volt, ami meghökkenésemnek hallható hangot adott, hanem ez a szó: találkozom). Rá kellett, hogy kérdezzek, na de mégis hogyan, hogyan tudnak találkozni egymással, annyi ember közt, honnan tudja, hogy mikor érkezett meg a másik?

Elmosolyodott és elmesélte, hogy:

- Van egy szinte mértani precizitást követelő technikai része a dolognak, mégpedig az, hogy a lehető legpontosabban meghatározzuk a teret. Ez azonban önmagában még nem elég, mert mindehhez tudni kell megérezni is. - Megérezni a másik jelenlétét, az egész lényét, ami már ott van, amit magával hoz, amire nekünk kell rátalálni. És ha igazán figyel az ember, akkor tudni fogja, hogy már ott van mellette, akire várt. Így biztosan nem mulasztja el a találkozást. (Hm… talán sok-sok dolog nincs ebben a „mindenttudó semmittudásban”, de azt hiszem van, mi irigylésre méltó.)

Mint ajándékot, úgy fogom várni – behunyt szemmel, kinyújtott kézzel – a pillanatot, mikor végre találkozunk.