Annyira távol érzem magamtól a Karácsonyt, hogy szinte szégyellni tudnám magamat. A megfelelő gesztus az lett volna, ha meg sem említem a dolgot, de ha valamikor blogokat néz az ember, az nyílván most van, és azt hinné az olvasó, őt felejtettem el, és nem a… szeretet ünnepét.
Délután fél ötkor keltem (betegség van, vizsga volt, stb.), és eszembe jutott, hogy holnap… hoppá! - Meg kellene venni egy-két ajándékot. Be is értem még, meg is vettem volt. Amúgy, a karácsonyi vásár röhej. Hát, így készültem én elő.
Nem, ez nem működik olyan meghitten, mint ahogyan szeretnénk. Egyáltalán nem is szeretünk. És a fa sem szép attól, hogy mindenféle csillogó gömböcskét, meg villogó vezetéket aggatunk rá. (Jó, tudom-tudom, a fa attól szép, hogy együtt díszítjük. Hát nézzetek rám feddőn: fát sem díszítettem. Hasítsatok a szemeitekkel: nem is szoktam. Hasítás után szórjatok sóval, kenjetek citrommal, ha úgy tetszik: azt se tudom baszki, hogy miért díszítjük!)
Nem, ettől nem lesz együtt a család. Ettől nem fogunk megbocsájtani másoknak. És nem, jobban szeretni sem fogunk. Ha az év többi napján nincs időnk leülni társasozni a szüleinkkel, meginni egy páleszt a bátyóval, ajándékot venni a kedvesnek, megenni nagymama – egyébként legeslegfinomabb - rántott húsiját, az rohadt nagy baj, és ne merjük azt érezni, hogy ez megoldja.
Tegnap végre felhívott apukám. Mondtam neki, hogy ez így nincs rendjén.