Van bajom az írással. Most épp az, hogy úgy írnék, csak nem tudom pontosan, hogy miről is. Valójában lehet, hogy éppenséggel az sem igaz, hogy úgy írnék. A legelején azt mondtam, hogy ez a blogolósdi azért lesz jó, mert így kénytelen leszek sokat írni. Hovatovább, rohadtul igazam volt a legelején! Most nem írnék, ha nem lenne hova. Akkor sem, ha nem olvasna senki. Sőt, ha például tegnap bejegyeztem volna, akkor most tovább pókereznék sem csinálnék az égvilágon semmit. Hogy kerekítsek ebből valamit: az lenne a fontos Kedves olvasóim, hogy motiváljuk magunkat. Nem csak úgy néha-néha, mert az a helyzet, hogy ezzel kapcsolatban mindig komolyan résen kell lennünk. Mindig kell lennie valaminek, ami felé haladunk, amiért harcolunk, amiért többnek kell lennünk önmagunknál. Amiért egyszer csak képesek leszünk magunk fölé helyezkedni.

Nézem ezt az országot – amúgy tökéletesen elkeserítő -, és mostanában néha sandítok távoli Amerikára is. Azt mondja ez az Obama: „Látjátok, képesek vagyunk változni, nincs ember, aki nekem most azt merné mondani, hogy ez nem igaz!” Említi többek között – egyébként ezen a ponton egészen meghatóan - Ann Nixon Cooper-t is. Cooper asszony a választások utolsó estéjén Atlantában szavazott, mellesleg 106 éves. Szabad emberként született, de apukája még tudta, milyen rabszolgaként dolgozni. Húsz évesen, fekete nőként két dolog miatt sem szavazhatott… Egy sűrű századdal később szabadon dönthetett egy olyan Elnök mellett, aki fekete.

Hát merje bárki mondani, hogy nincs igaza!

Máskülönben olvastam kollegánál, hogy persze ezután, minimum vizet kéne fakasztania sziklából, hogy megfeleljen az elvárásoknak. Hát lehet, nem tudom. Mondjuk, nekem nincsenek is különösebb elvárásaim innen nagyon messziről, de látom, hogy képes előállni egészen abszurd dolgokkal. Például, hogy figyeljünk most már bolygónk értékeire? Meg hogy őssejtkutatás? És egyébként elképzelhető, hogy az agyonimádott fegyverkezésre vonatkozó törvények sem tarthatóak tovább? Nem értem, nem értem mit képzel ez a fazon.

Igen, szóval Az Egyesült Államok, történtek szép dolgok, milliárdok kapaszkodnak ebbe, merítenek ebből, de ezen a félreeső helyen valahogy nem látom, hogy rend lenne a fejekben. Nem látom, hogy mi felé haladunk, és nem látom, hogy hogyan leszünk többek ennél. Ennél sokkal-sokkal rosszabb, hogy ezt most magamon érzem leginkább. Mintha megrekedtem volna (az országgal együtt). Rendet kéne rakni, összpontosítani, elindulni, változni, továbbjutni. Nem nagyon megy.

Tessék, ilyen mikor nem is tudom pontosan, hogy miről akarok írni. Azért érnek ám ingerek! Volt is itt egy egész gazdag médiatéma, Kepes Andrással meg persze Tarantinoval, de majd akkor ezt legközelebb. Obama beleszólt (nem baj, így legalább megvan az ironikus cím is). Értsétek, mit mond (én is ezt próbálom).