Nagy orrlyukain lélegzik, mellső lábaival próbálgatja a fagyos földet, gyilkosok tekintetével méricskél. Ilyenkor mindig az jut eszembe, mennyi méltóság, mennyi erő, mennyire fennségese…
Tiszteletteljesen szúrom meg először. Könnyű vágás, még nem találja helyét az arénában. A második és a harmadik is az lesz, a düh és a fájdalom kiszámíthatóvá teszi majd…
A tízedik előtt meglep, talán nem tudok kitérni. Túlságosan elbíztam magamat. Nem baj, sosem szégyen ilyen ellenfél előtt elbukni. – Mégis megcsúszik mielőtt elérne, nincs hozzászokva a talajhoz, nem szokás hidegben bikaviadalt rendezni. Tíz.
Tizenegy és tizenkettő. Vége van.
„Ne akarjunk bölcsnek látszani, ahol csak szerencsések voltunk!” /Lessing/
Vége a januárnak. Pont olyan volt, mint amilyenre számítottunk. Az mondjuk fontos, hogy az ember fel legyen készülve az elkerülhetetlenre. Tizenkét vizsga, heti három. Sorban, egymás után, mindet, ahogyan azt kell; miközben egész elképesztő módon volt szerencsém. Belehúztam a jó tételbe, lehengereltem a semmivel, szimpatikussá váltam, de főleg belehúztam (ha így jönne a river…).
Mégis pont annyira volt elemésztő: a minap azt mondtam egy barátomnak, olyan vagyok mint egy szikkadt citrom. Tudjátok, amit félbe vágunk, aztán a maradékot ott hagyjuk a gyümölcskosárban, és hetekkel később már teljesen kiszáradt, nincs benne éltető nedv, értékes cseppek. Esetleg csak akkor, ha összenyomjuk teljesen, ha megfeszül egészen…
Nem szeretek olyan dolgokról beszélni (ugye), amikből nem nagyon lehet mit kihozni. Néha muszáj, most próbálok minél több ilyet összerakni, hogy később kevesebbszer kelljen. Például el fogok költözni. Agyő Csupor! Nem akarom a saját bejegyzéseimet google-be keresni, még én sem tudom, hogy melyik hónapba mit írtam. Így elvesznek a szövegek, pedig egyiket se úgy írom, hogy aztán majd úgyis el fog tűnni. Akarok címkézni, ha a médiáról írok, akkor az ne „egyszer csak a médiáról írok” legyen, hanem legyen egy előzménye, nyomon követhetővé váljon, hogy miket írtam korábban a témában. Ha kipattan egy Haiku, akkor lehessen elolvasni a többit is, hátha érdekel valakit. Ja és egyáltalán tudjam megnyitni a saját blogomat, ha meg akarom (Többször túlterhelt, mint a NEPTUN baszki!).
Persze ne értsétek félre, Csupor központi, Csupor toplistás, Csupor szívem egy darabja konkrétan. Ezért is vagyok még mindig itt, pedig már régóta elviselhetetlen a blogol.hu „főnökösködése”. A dátumot sejthetitek, nehéz búcsú lesz.
Az a baj az ilyen vizsgaidőszakokkal különben, hogy valójában nincs sok értelme. Inkább elvesz, mint hozzáad. Ilyen ütemben, így kondicionálva szinte kizárólag a rövidtávú memóriánkat használjuk. Kreditpontokért maradunk fent éjszaka, idegeskedünk, harcolunk, és nem tudásért, nem előmenetelért, nem fejlődésért… nem magunkért, csak szaros kreditpontokért. Felesleges csatákat vívunk. Andó a képek hívták meg ezt a bikás szimbolikát, de van ennek véletlenül egy egyéb hozadéka is. Mondhatjuk, a bikaviadal ugyanannyira értelmetlen. Én nem látom értelmét, nem szeretem őket. Inkább magunkat bántjuk vele.
Most mi jön? Oh, hát nagyon szép kérdés Bazsikám! Egyetlen hét múlva elkezdődik egy megcsinálhatatlan félév (erről viszont már tényleg máskor, majd mutatok órarendet is, meg minden), de ami fontosabb, hogy március végéig le kell adnom a szakdolgozatomat. Még érdekesebb, hogy a szakdolgozatomnak még neki sem álltam. Úgy hogy most ez van soron, nagyjából ez fogja minden időmet kitölteni (meg a félév, amiről most nem). Majd ezt nagyon próbálom úgy felfogni, hogy valójában csak írok és olvasok, és hát mi mást akarnék? A témám zseni: Napjaink szerencsejátékosai. Ezt nagyjából pszichológiai oldalról, vagyis nagyjából felfejthetem saját magamat. Drukkoljatok. És remélhetőleg annyira érdekeseket is fogok olvasni, hogy azokból akár nagyszerű bejegyzések is születhetnek.
Most már mennem kéne cikket írni. Ja, láttátok milyen gyakran ki vagyok linkelve az oldal jobb oldalán a blogosok között? Ennek nyílván az az oka, hogy jó vagyok (és nem az, hogy én szerkesztem a rovatot).
Újabbak jönnek. Nagyobbak, erősebbek, gyilkosabbak. Sosincs vége.
