Eszembe jutott egy történet drága olvasóim. Talán kétezerből. Tizenkettő voltam, kis mitugrász, de megmaradt, van tanulsága.

Akkoriban sokat utazgattunk. Volt autó, nem volt ilyen drága a benzin, nem éltünk kevesebből, mint ma, és hát szüleim olyan világjáró, kirándulgató alkatok voltak mindig is. Valahonnan jöttünk haza Románián keresztül. Utoljára még megálltunk tankolni. Anyukámmal az autóban maradtunk. Láttuk, hogy messze tőlünk Csabával (nevelőapuka) két helybéli lakos beszélgetni kezd. Láttuk, hogy a furfangosok valahogy előcsalnak egy tízezrest a pénztárcából, és azt is, hogy ezt hirtelen kikapják Csaba kezéből, és már meg sem tudnánk mondani, hogy melyiknek zsebében és hol süllyedt el újra.

Anyukám kipattant és odarohant (vélhetőleg dühösen). Az ottani jelenet, számomra némafilm volt, de filmek között is legijesztőbb. Horror, ami ott volt. Nem is mernék belefogni ezt leíró sorokba. Ettől megkímélnem önöket drága olvasóim… meg hát magamat is.

És az a cigányember is megsejtette tán, hogy anyukám ereiben sárkányölő asszonyok vére folyik csörgedezve. Nem ő felé irányult az elsöprő, ősi lényeket is megszelídítő indulat, merthogy velük már úgy sem lehet mit kezdeni. Szegény hiszékeny Csabának jutott az, amit egyetlen ellenségünknek sem… Megsejthette tán, mert ekkor, a tolvajból a bennünk gyökerező bajtársiasság előhozta a színtiszta, a segítő embert, szánalommal és együttérzéssel telve simított végig Csaba hátán, barátként fonta át karjával vállait, vonta el a veszedelemtől. Pénzt adott neki, hátha ez megmenti őt. Azt mégsem akarta beismerni, hogy valóban ők tüntették el a bankót, de minden nála lévő pénzt belenyomott a markába.

Ez nagyjából hétezer forintnak felelt meg. Pontosan így történt drága olvasóim. Mi se feledkezzünk meg soha emberségünkről, a bennünk gyökerező színtiszta emberről.