Baj az van. Panaszkodtam én már, hogy nem könnyű az idővel, nehéz vele egy ringben. Én hülye, meg még le is engedem a kezem, odatolom neki az állam. Dacból. Sértődött, idióta dacból.
Az egyetemmel kezdődik a baj. Duplázik, sőt triplázik a rohadék. Az előző félév szorongató volt, most meg… ja, mondtam már, triplázik. Majdnem minden órámra olvasni kell (sokat), meg előadást tartani, meg beadandót írni, meg zéházni. Végül persze vizsgázni is. Tizenháromból. Viszonyítás képpen, aki a minornál (kiegészítő kis szak) a könnyedség elvén választott a hasznosságé helyett, annak legutóbb öt volt összesen.
Arra jutottam, ha rendesen csinálnám, akkor reggeltől késő délutánig órán lennék, előadások közti szünetekben esetleg beleolvasnék a jegyzetekbe, itthon pedig jönne a kötelező irodalom. És ennyi - baj. (Eszembe jutott, hogy elképzelhető, van olyan, akit érdekelhet egy másodéves etika, és magyar minor szakos órarend, ezért itt van.)
Aztán tetőzik, addig nem meséltem róla, míg stagnált a helyzet, de most már kezd megszilárdulni, hogy a veszprémi indexnél vagyok „író”, vagy inkább szerkesztő társ. Vagy mondjuk azt: – csapattag. Ez olyan internetes újság, mint a „nagy index”, csak kicsiben, lokálisan. Ez a hét sűrűn alakult. Kedden volt kiállítás megnyitó, szerdán interjú készítés a kiállítás képeinek készítőjével (itt elolvasható, lehet kifogásolni, első munka), csütörtökön irodalmi est, ma színház, holnap koncert. Erről mind lehetne cikkezni. Mondhatnám bajnak, de újságírói gyakorlatnak jó, és nem mellesleg nagyjából százszor annyian látogatják azt az oldalt, mint ezt, így hát persze – nem baj.
Blog. Azt sose feledjük, de sajnos érezhető, hogy amikor ott vagyok olvasható, akkor itt nem. Ej, pedig lenne miről, már maga a „cikk és bejegyzés” közti különbségek felvetnek nem kevés kérdést, de várat magára - baj.
Közben elő kellene készíteni egy szülinapot, de sehogy sem halad – baj.
Ebből azt hiszem látszik, hogy másra csak alig-alig marad idő. Ilyen helyzetekben mérlegelni kell, elvonni, és odarakni máshova. Ez rossz, feladni rossz – baj.
(Zárójelben, maradva a személyes, őszinte vonalon:
az is látszik, hogy teendők alá temettem szomorúságom – nem baj. Csak éjszaka, mikor már nem köt le semmi - … )
