Készült:
Páran nyomatékosan rámszóltatok, hogy most már ideje, aminek én nagyon örülök, ezért ide is szögeztem magam a monitor elé, de sajnos így sem sikerült befejezni (nem akartam összecsapni), majd holnap (ma) este nekifutok újra, de a kép már megvan, és 2008-ról fog szólni, ahogy kértétek.
Végigsimít a redőtlen papíron, az új spirálfüzet első oldalán. Lecsavarja a toll tetejét (ma pirossal fogó), megszagolja a hegyét.
(Mindig megszagolja. Én nem tudok különbséget tenni a tinták között szag alapján - ahogy talán senki sem - ő minden alkalommal különbözően reagál. Most elégedettnek tűnik.)
Lehunyt szemmel mélyen lélegzik. Az orrán hosszan beszívja, aztán nagyot sóhajtva kiengedi a levegőt.
(Miután elkezdte, ritkán tart szünetet, akkor pár percig ezt ismétli, aztán ugyanolyan megszállottan tovább ír.)
(Imádom a megszállottságát. Az itt dolgozó orvosok nem is értik, hogy vagyok képes teljes napokat mellette tölteni. Jó nézni, ahogy csak ír és ír. Nekem sosem ment, én mindig görcsöltem, verejtékeztem a sorok felett. Nem tudtam így, képes voltam tízszer is újrakezdeni egyetlen mondatot, addig formálgatva, gyúrva, alakítva, míg végül jóvá - de inkább elfogadhatóvá – nem vált. Sokan dicsértek, de én sosem tartottam magam igazán tehetségesnek. Azt gondoltam, hogy egy amolyan velem született szépérzék hatott a mondataimra is, és nem az írói véna, vagy írói talentum. Így utólag, ami még dicsérhetővé, fogyaszthatóvá tehetett, hogy már akkor sem szerettem agyoncicomázva, fennkölten írni. Sokan esnek abba hibába, hogy ha írnak, elkezdenek fennhéjázni, magaslóról beszélni, csak azért mert írnak. Teljesen felesleges. Az olvasók szeretik az egyszerűséget, jobban érzik magukat baráti társaságban, mint egyetemi professzorokéban. Ezért. Én az egyszerű, könnyed szavak szépségét szerettem. És tiszteltem, mindig mély tisztelettel írtam.
Persze ez egy idő után nem volt elég, elveszett a lelkesedés. Pedig ma is szívesebben lennék író, mint pszichológus.
Sokat várok az öregtől, rengeteg pénzt fizetek az intézetnek, hogy kizárólag én foglalkozhassak vele. Csodálatos lenne, ha beigazolódna a hipotézis, hogy van értelme annak, amit ír, hogy minden mondat összerakható kisebb részekké, vagy esetleg egy nagy, soha véget nem érő egésszé.
A lánya elmesélte, hogy miként zárkózott el az emberek elől, hogy mikor kezdődött a folyamat, és hogyan vált egyre súlyosabbá. Az elején csak arra gyanakodtak, hogy valamiért haragszik, nem kíváncsi rájuk, ha meglátogatták, akkor is olvasott, vagy írt valamit. Aztán elkezdett írni a falakra is, a padlóra, mindenhova. Míg még beszélt egy keveset, azt mondta, hogy elviselhetetlenek az üres felületek, és hogy az a legszebb, ahogy az üresség értelmet nyer, ahogy a kitöltetlen, feltöltődik tartalommal. A mostani szobájában úgy érzem magam, mintha egy könyvben ücsörögnék. Addig hisztériás rohamai voltak, amíg nem hoztak neki egy létrát, hogy a plafont is teleírhassa. Ahogy a székét, asztalát, ágyneműjét, végtagjait, mindent ahova írni lehet.
Fotókról szkennelem a szövegeit, és programokkal próbálok kapcsolódási pontokat keresni. Azért kapja az üres füzeteket, és a minden nap más színű tollakat is, hogy könnyebb legyen nyomon követni.
De ha nem sikerülne, akkor is, valahol leginkább arra vágyom, hogy valami kevés átragadjon rám a betűk iránti szenvedélyéből, hogy visszatérjen a lelkesedés, hogy olyan hévvel tudjak könyvet írni róla, ahogy ő tenné. Az orvosok őrültnek nevezik, én csodálom őt. Ha nem ír, ha nincs hová írnia, akkor olvas. Bármit, amit lerakunk elé.
Talán ez az első feljegyzés lesz az előszavam. Talán még a stílusom is a régi. Sok páciensem mondja, hogy azért szeret hozzám járni, mert olyan közvetlen vagyok. Szeretek közvetlen lenni.)
Írni kezd.
(Úgy kezdi: „2008-ban…”.)
