mézescsupor

Háborgásra készültem – megint, de most úgy igazán -, aztán annyira megörültem, hogy megbicsaklott a lendület. Már épp ráhangolódtam a nekirugaszkodásra, a hajtásra, a szigorú iramra…, de még minden előtt hirtelen rám mosolygott, és megbékítette hánykolódó lelkemet. Az hogy valahol, valaki, valamikor a világban gondolt egyet, és lefotózta, ahogy az óra mutatója hajnali kettőre vált. Én pontosan ekkor akartam írni, ő pontosan ekkor akart fotózni. Elképesztő. Lehet, hogy tudta, hogy érezte? Na jó, persze hogy nem tudta, csak szerencsém volt. De valami egészen elragadó módon volt szerencsém.

Képet mindig keresek, keresni kell. Leggyakrabban a bejegyzések készítése közben, két bekezdés között, amikor jól esik picit mást csinálni - nem írni. A szöveg viszi egy irányba a keresést, ahogy a megtalált fotók is befolyásolják a szöveget. Ebből az oda-vissza hatásból fonódik kapcsolat a végére. Persze voltak kivételes esetek, például mikor egy régóta meglévő képhez akartam írni valamit, vagy mikor a kép adott értelmet a soroknak, vagy mikor tovább kerestem előbbit, mint írtam utóbbit. És olyan is volt, amikor úgy éreztem, hogy teljesen tökéletes, hogy teljesen odaillik.

De ennyire lazán, ennyire könnyen még sosem ment. Pedig tényleg bennem volt, hogy ez mennyire unfair, hogy ez övön aluli, hogy nincs szükség arra, hogy még pálcát is törjön felettem, így is csak egyre és egyre szorongatóbb a tusa – közte és köztem. Ráadásul már nincs is semmi értelme (az mondjuk érdekes, hogy amikor véget vetnek ennek az óraállítgatásnak, akkor éppen pluszban, vagy mínuszban leszünk-e?).

A fotós egy mesterien pontos mozdulattal lenyomta a gombot, én meg csak beírtam a kereső szót, és párszáz közül ez volt a harmadik, ott a legfelső sorban. Ezen el kellett időznöm…

Múlthéten előadást tartottam a beszédben, nyelvhasználatban megjelent újabb jelenségekről, elsősorban a média ajtaján át bejárva a témát. Tök érdekes volt! Mármint a téma. Persze a fontos az volt, hogy az előadás is az legyen. Egyébként ez egyben az óra lényege is: jól előadni. Ez adja a tárgy jegyét.
Előadni márpedig nehéz. Mit nehéz? Előadni fojtogató. Egy nagy átlagnak legalábbis marokra fogja a nyakát, és sokáig szorongatja. Ezért – ezért is, én bugáztam projektort, vittem laptopot, csináltam diabemutatót. Az mankó, ott vannak mögötted a tételmondatok, az idézetek, a képek, rájuk mutathatsz, kiegészítenek, úgy nem állsz teljesen egyedül, elhagyatva előttük. Így sokszor tréfálni is könnyebb. Amúgy tréfálni még nehezebb, aki képes nevettetni mikor ki áll mások elé, az képes előadni. Mert ott már figyelnek, ott már van kapcsolat, interakció, sőt szimpátia, baráti kézfogás is. Ha egy tanárnak van humorérzéke, az áldásos (Így, pont ezzel a szóval. Komolyan, másfél órát nem unatkozni, nyálat csorgatni, kínlódni - az áldás.) Féltem, hogy ez menni fog-e, de tudtam, hogy ha valahogy eljutunk az utolsóelőtti, „Kérdés?” című diáig, és ez a kutyás kép lesz alatta (a "köszönöm" alatt meg ez), akkor nevetni fognak. Akkor nevetniük kell! Tutira mentem.

Vagyis csaltam. Csalni mindig könnyítés. Lecsippentés. Puskára írni, amire úgy is csak egy napig emlékeznél, vagy fagyit venni a ki nem fizetett buszjegyből, de adót csalni is teljesen logikus lépés. Nem? De. Megkerülni, átugrani, besurranni – ez mind levesz, könnyít. Csalónak lenni jó, derűs dolog. A csalók nem roskadoznak a becsületes emberek terhei alatt (márpedig van nekik raklapnyi - púposan). Szerintem legszívesebben mindenki csaló lenne. Csak így simán…, de ha mégis nagyon kell jelző, akkor legyen „jó csaló”, és mondjuk semmiképpen sem „lebukott csaló”.

Máskülönben, ez az egész onnan indult, hogy ma is kivételesen csalok. Hajnali ötkor már, inkább lecsippentek. Ilyenkor már inkább eldeformálódnék a kedvenc kispárnámnak szorulva, mondatok formálása helyett. De hát ugye megint öt napja nem volt blog…, viszont volt két cikk is! És az egyiket most külön ajánlom. Írás helyett ajánlás – igazi csalás! Amúgy tényleg érdekes, már eleve az is, hogy „közélet” címke alatt van cikkem. Meg a felelős szerkesztő azt írta, hogy az az eddigi legjobb munkám ott. Egy értékes olvasóm meg azt, hogy élvezettel olvasta. Egy másik értékes (ezek ilyenek) meg azt, hogy szerinte is magasan az a legjobb abban a műfajban, és jól áll az is, ha félrerakom a „blogos”, pongyola stílust. Igazából ezekért ajánlom.

Új rovatunknak lendületet – vagy legalábbis kifutópályát – adva felháborodunk ma is. Elfojtott érzelmeinket hógolyóból lavinává gerjesztve. Féktelenül.

Például az kimondottan dühítő, hogy a nyuszi úgy jön, mint a télapó: hóban tipegve, jeges utakon csúszkálva. De ez semmi, ahhoz képest, amit az új mozi élmény előtt (Jó, arról is lehetne megint külön, de ahhoz képest, ami előtte… – ja, ezt már írtam, hogy előtte, de nem baj, mert háborogni csak úgy lendületből érdemes, nem újra-újra fogalmazva, backspace-t nyomogatva.) kellett átélnem!

Egy kedves - akkor még fenntartás nélkül jó társaságnak érzett - barátommal bementünk a pláza közértjébe (Szándékosan használom a szót! Hát nem tündér a mi értelemtükröző nyelvünk?) üdítőért, aztán úgy esett, hogy a móka kedvéért vettünk két kinder tojást is.
A csoki tojás elválasztása után – bár azt még meg kell, hogy jegyezzem: a tojás szétszedésére mindenkinek saját technikája van. Gyermekkorunk megkövesedett hagyatéka ez. Valaki körömmel precízen benyomva, valaki mohón szétharapva, amaz két kézzel, lassan kiélvezve a mozdulatot, megint mások egy kézzel, lazán. Ki így, ki úgy.
Igen, és aztán a lényeg, a meglepetés. És ott, a meglepetés bontogatásánál történt, hogy a móka feszültséggé szilárdult körülöttünk, ahogy a jó társaság rivalizált felekké, egymásnak vicsorgó, acsargó, kiéheztetett harci kutyákká alakult a kérdés körül: – kinek lesz jobb ajándéka?

Vicsori arcból csüggedtség, legörbülő szájszél, fakó tekintet. Itt. Mármint itt. Amott diadalittas fény a csillogó szempárokban, széles mosoly. Itt két gyíkszerű valami, meg talán egy farönk. Ott egy szinte mechanika, szinte technika, szinte működő csoda; pörög, és repül…, és repül! Az enyémnek két állása van, ha balra döntöd ez, ha jobbra, ez. Nem is értettem, hogy mit csinálnak! A mellékelt képen voltak szárnyaló, meg libikókázó, meg égő varázskönyvet olvasó sárkányok, ami mind rendben van, de hogy ez a kettő mit csinál! (Egyébként utánajártam a mindentudó interneten, és már tudom. Lehet találgatni, aki rájön, kinder tojást kap!) Ehhez képest ott, amellett hogy reptetés - ami eleve egy csoda -, még matricák is voltak! Azokon villámok, és egy szexisen korcsolyázó lány is. Dráma! (Még szerencse, hogy én már sokkal korábban kibontottam a vélhetőleg legmenőbbet!)

És az még haggyám, hogy nekem mekkora dráma ezt megélni! De szegény kissrác, akivel megtörténhet ugyanez. Az a szegény kölyök! Kénytelen végignézni a suliban, ahogy a haverja menőzik a csajoknál, hogy „Nézd, hogy repül!”, vagy bókolhat könnyedén, hogy: „Hasonlít rád ez a szép szőke lány, nem?”.Sőt, odarepítheti a tanári asztalra nyelvtan órán, és akkor mindenkit megnevettet, és ő lesz az osztály bevállalós rosszfiúja! Míg attól a szerencsétlentől, aki rossz tojást vett le a polcról, majd kérdezik a lányok - azok a már akkor is számító, és gyenge pontokat meglelő lányok -, hogy ő mit bontott? Ő majd mutatja, de még arra sem tud válaszolni, hogy mit csinálnak azok a sárkányok, ezért csak kinevetik. És ő sosem felejti azt a kacajt, azt a gúnyt, azt a göndör hajfürtöt.

Ugye érezhető? Egész életre kiható dolog ez. Felnő egy macsó, akiért odavannak, és mellette cseperedik egy félénk, egyedül üldögélős, fantasy könyveket bújó (hogy egyszer kiderüljön, mit csinál két sárkánykölyök egy farönkben), egész nap WOW-ozó (World of Warcraft), a nőktől örökké rettegő fiú, mert először – ott a legelején, egy döntő pillanatban hatalmas kudarc érte. Az a göndör hajfürt.

Szegény kölyök.

(Nohát, csak úgy riposztozok a régi témákkal!)

Picit lentebb forog az a cickós maca meztelen női sziluett (aki nem tud továbblépni az áthúzott részen, annak mindegy is, nem fontos tovább olvasnia). Az-az érdekes benne, hogy merre forog. Ha az óramutató járásával megfelelően (jobbra), akkor éppen a jobb agyféltekéd működik dominánsabban; ha fordítva, akkor a bal.

Ha például balra, akkor annak az lehet az oka, hogy éppen olvastál vagy számoltál, vagy egyéb racionális dologgal foglalkoztál. Ellenkező esetben valami emocionális tevékenység határozhatja meg a forgás irányát. Ha képes vagy ekképpen tudatosan befolyásolni a keringést, akkor az… klafa! Mivel nagyjából egyensúlyban működik a két agyféltekéd, mondhatni együttműködnek egymással. Ez pedig jól hangzik – vagyis klafa!

Az emberek nagyobb hányadának a racionális oldala a meghatározóbb, ennek előidézője többek között az, hogy a mai társadalom az ehhez az oldalhoz tartozó tevékenységeket tartja érdemibbnek, preferálja jobban. Számolni, betűket rajzolni minden oskola korán megtanít, de művészetekkel, érzelmekkel nemigen foglalatoskodnak, ahogy a későbbiekben is ez az általános tendencia. Persze nem is véletlenül, mivel egyértelmű az is, hogy a bal oldalé a profitáló, célirányos karrierépítés.

Na, én csinálhatok akármit, nekem szinte mindig jobbra forog! Olvastam ezekről a „jobbosokról” egy-két meglepő dolgot. Például, hogy nem érzékelik annyira az időt. Így például, szinte sosem érkeznek korábban, ahogy a „balosok” tennék ezt szigorú odafigyeléssel. (Hát most nem az, hogy mindig kések… de azért eléggé reszketegen állanék most bizonyos olvasói reakciók nyílzáporában.) Továbbá, hogy a „balos” a hűség és az erkölcs, míg a „jobbos”, inkább az érzékek bűvölete. (Hát most nem az, hogy… de azért kimondottan földbe ásnám magam, vagy bunker, vagy valami.)

Még sorolok érdekes tulajdonságpárokat, hogy megközelítőleg értsük (Vagy érezzük!) a különbségeket:
A bal beszél, a jobb metakommunikál. A bal logikus, a jobb kreatív. A bal mérnök, közgazdász, a jobb feltaláló, művész, filozófus. A bal tervez, dolgozik, a jobb csodálja a Naplementét. A bal „hiszem, ha látom”, a jobb „hiszem, mert látom”. A bal elemzi a művészeteket, a jobb érzi őket. A bal uralkodik, a jobb hagyja a dolgokat a maguk medrében. A bal az anyag, a jobb a szellem. Így reális és szürreális. Mennyiség és minőség. Társasági és magányos. Részletek és összefüggések. Higgadt és szenvedélyes. Felnőtt és gyermek. Férfi és nő.

Ahogy a bal ügyesen szűri az információkat, ezért nehezen fárad, úgy a jobb önmagából ad, de korlátok nélkül befogadó is, ezért könnyen kimerül a túl sok ingertől. Illetve, ahogy a bal olvas, úgy a jobb elképzeli azt. Másképpen, egy találó hasonlattal: „a bal a keret, a jobb a kép”.

(Ja, ha balkezes vagy, akkor az egész pont fordítva van! És itt egy különös példa arra, hogy miképp harcol egymással „fejünk és fejünk”. A feladat, hogy olvasd fel a szavak színeit! Attól lesz furfangos, hogy a jobb agyfélteke próbálja kimondatni a ballal a szó színét, de a bal ragaszkodik a leírt szó elolvasásához!)

Mindebből világos leht, amit már az elején is említettem - a baloldal korunk bajnoka! A törtető, számító, hűvös, pörgő, anyag és anyagiak megszállottja. Innen, erről a kis esetlenebb oldalról az is világosnak - vagy inkább „vakítóan pompázónak” - tűnik, hogy én a kis szabadbölcsész és magyar diplomámmal igazából sosem fogok vehemensen pénzt harácsolni! De azért még lehet gazdag és szép életem, ugye?

- Hhagattassad má el ezt a korccsot!
- Ne hívd így!
- Nem érdeke’ asszony! Te hoztad napra, csináj vele valamit! Idegesít! Fogjad be a száját!
- Várj már! Még szoptatom a kicsit! Meg még csak öt éves, mit vársz tőle?
- Ne szemtelenkedjé’ asszony! Elmegyek a kocsmába, de mire hazajövök csend legyen itt!
Az apa kimegy a házból, az ajtó mellett a fogyatékos kislány bömböl, az anya a legkisebb gyereket szoptatja, a konyhába egy tízéves forma kölyök lép, azt mondja: „Éhes vagyok anya”.

Na, így! A leforgatott romantikus (1,2) az emberek érzelmeire irányul. De máshogy is akarok hatni. Egy jó rendező kutya kötelessége, hogy próbáljon egy jobb irányba vezetni. Népműveljen, vagy mi. Mert hatalma van. Minden médiában dolgozónak hatalma van. Dokumentumfilm lesz, családon belüli erőszakról. Vagyis egy picit többről – családon belüli gyilkosságokról, gyilkolászásról! Ma már nem fogja meg az embereket, hogy mondjuk minden harmadik nőt vernek otthonában, ezért én továbblépek. Tovább lehet ám, például Magyarországon statisztikailag minden héten egy nő meghal, mert élettársa végez vele. Kivégzi, értitek. A gyerekek picit jobb helyzetben vannak, egy hónapban csak három jár így. Ezek az adatok természetesen, csupán a felderített, dokumentált esetekről szólnak. Erre világítunk; nyersen, szépítetlenül, hatásosan.

Kizárólag igaz történetek alapján fogunk dolgozni. A fenti család lesz az egyik helyszín. Nem lesz folyamatos, összefüggő történet, csak kis jelenetek, epizódok. Az említett lenne a nyitány, felvezető. Aztán azt még tovább fűznénk, vázolok ebből még egy-két részletet:

- Kussojá’ má te korcs! Nem étesz a szép szóból?!
Apa kezében félig tele vodkás üveg, a kilenc éves fogyatékos kislány a konyhabútor mellett sírdogál.
- Nem ééted?! – üvölt artikulátlanul, és egy jókora pofont ad hatalmas kezeivel.
Végre csend van.

A vodka elfogyott, ezért a tévé elől, újra ki a konyhába. Még mindig ott van a kislány. Összeroskadva, vérző homlokkal, színtelenül.

- Bolond vagy? Mit csináltál?! – kérdezi a hazaérő feleség a konyhakövön könnyező férfit.
- Én nem akartam… Én tényleg nem akartam!
- Bolond vagy! Ostoba ember! Mit csináltál?
- Elég asszony! Elrendezem én ezt! Már kigondótam…, de ha bárkinek is elmondod, téged is megöllek!

Megint ugrunk éveket, jön a kézi-kamera. Lassan bemegyünk a hálószobába, egészen ráközelítünk a férfi borostás arcára, aztán egy villanással megkerüljük az ágyat, és a nő kisírt, megvert szemeire fókuszálunk. Aztán haladunk lefelé. De nagyon lassan. Idegesítően lassan süllyedünk lefelé. Amikor elérjük a döngölt padlót, akkor sem állunk meg. Tovább ereszkedünk a földben. Még mindig vontatottan, centiről centire. Látunk köveket, később férgeket, aztán hirtelen - ugyanúgy, ahogy megkerültök az ágyat -, felgyorsítva métereket zuhanunk. Egy ponton megállunk. Egy apró kézcsont, egy apró mellkas, egy apró koponya vonalainál.

Így. Na, mit szóltok? Majd nagyon fogjuk hangsúlyozni, hogy ez is igaz történet. Általában a néző hajlamos félvállról venni, azt hogy igaz történet. Mert ha film, az valahol mégis csak fiktív. Erről sem hinné, hogy ez tényleg igaz, hogy tényleg az.
Képzeljétek csak el! Hét évig aludtak kislányuk teteme felett. Érdekes, hogy pont hét év az a minimum idő, amit jó magaviselet mellett börtönben kell töltenie a családfőnek. A mi főszereplőnknek. A mi alkoholista, munkanélküli, családi (többek között a halott kislánya után kapott) segélyekből élő főszereplőnknek.
Hét év.

- Te mit csinálnál ma, ha bármit megtehetnél?
- Én? Lehet, hogy szívesen megváltanám a világot. Ja, világuralom, ilyesmi. Miért? Neked van valami nagy vágyad?
- Nincs. Csak feküdnék itt tovább, és süttetném a pocakomat.
- De hát ezt könnyen megteheted, nem?
- Á, fenét! Tudod, apály, aztán dagály, szokásos hercehurca. Úgy sodornak minket ide-oda, mintha nekünk aztán olyan mindegy lenne!
- Ja, világot váltani például, én is szívesebben váltanék…
- Én csak süttetném itt a pocakomat.

Igaz, ez indexre készült, de úgysincs időm írni remekül beleillik az új háborgó rovatba. Filmajánlók után főleg. (A „Hemo” egy veszprémi művelődési ház, közepes mozival.)

- avagy sok pénz és idő, arany meg nulla -

Annyi mindenre el lehet költeni ötszáz forintot! Annyi jó dologra, például egy üveg Tokaji sárgamuskotályra, vagy a város legjobb gíroszára, vagy óvszerre, vagy virágra a nőnek, vagy akármi. Persze ugyanúgy rossz dolgokra is ellehet szórni: három liter kannás borra, mekis hamburgerre, vizitdíjra (buszjeggyel) vagy A nemzet aranya II.-re.

Valójában mekis hambi kannással öblítve előbb…, mint A nemzet aranya kettő. Azóta bánom azt az ötszázast, mióta a Hemo portása udvariasan és mosolyogva, de ugyanakkor kérlelhetetlen határozottsággal jól megmondta, hogy: „Ide aztán ingyen nem megy be senki! Ha internetes újság, ha nem. A kollegája? Nem-nem, nem tudok semmi ilyesmiről.”

Valahol jogosnak is tűnik ez. Annak tükrében, hogy másodmagammal voltunk a bevétel egyötöde aznap, mindenképpen annak tűnik. Ez már maga előrevetített valami ijesztően baljósat. Aztán meg még szinkronos is! Ha valamit tudok utálni moziban, akkor az a szinkron. Ötszázas, és még eredetiséget sem kaphatok. Baj. Még nagyobb, hogy tekercscseréknél elő-előfordult, hogy véletlenül átugrottunk pár rövid jelenetet. Kicsit úgy éreztem magam, mintha otthon tévéznék a haverokkal. (Csak kényelmetlenebbül ültem.)

Említettem már, hogy a film ehhez képest mennyire? Mennyire volt lesújtóan rémes? Nemzet aranya, mi? Aranya? Hát hadd ne kezdjek szójátékokba. (Pedig lehetne.) Egy üres héj az egész, a habzó szájú profitéhes producer kitalálta, hogy hasznos lesz a folytatás. Gyorsan lepörgette az egészet, aztán kész is. Semmi újszerű nincsen benne az első részhez képest. Tényleg, ugyanaz. Sok rejtvény, ami sok másik feladványhoz vezet, sok szaladgálás, és főleg a fő gonosz kulcsszerepe, hogy felbukkan minden helyszínen, és próbálja megszerezni, elcsenni az éppen megtalált… akármit.

Csakhogy itt már régen elveszett a fejtörő rébuszoknak a varázsa is. Már ha volt varázsuk egyáltalán…, de azt talán el tudjuk fogadni, hogy az első részben még rá lehetett csodálkozni erre-arra, egy-két ügyes megoldásra. Az újban már nem, mert ezek picit sem okoztak fejtörést a szereplőknek, a film autós üldözési jelenetei hosszabbak, mint bármelyik talány, probléma felfejtése. Ráadásul mindegyik nevetségesen nagyszabású, sokszor logikátlan is. A „nevetséges” tényleg azt jelenti, hogy csak kuncogni tudsz közben.
Először talán a Buckingham-palotába surrannak, aztán egyenesen tovább az ovális irodába, onnan egy kurta lépéssel az amerikai elnök elrablása (!) következik, minekután a kongresszusi könyvtár legjobban elzárt szobájába szaladnak be minden különösebb akadály nélkül. Megkoronázva az eddigit, simán leráznak pár tucatnyi rendőrautót, egy-két helikoptert, és irány a Rusmore-hegy, aminek oldalába csak ügyes elterelés okán van befaragva Washington, Jefferson, Roosevelt és Lincoln orcája, mert egy újabb elképesztő mechanikus kütyü – egy „kavics” – elmozdítása szakadékot nyit a sziklafalba, és máris megtaláltuk az aranyvárost! Ott még elkápráztat pár izgalmas jelenet, és zárásként – sosem gondoltuk volna, de mégis – csók, és tűzijáték a Fehér Ház fölött.

Ezzel el is meséltem az egész filmet. Ez alapvetően nem „jó fej” dolog, de mégis csinálom, mert valahol szeretném, hogy ezt még véletlenül se nézze meg senki. Legalább a színészek értek volna valamit, de hát fabatkát sem. Nicolas Cage sem a régi, a humora már az előző évezred alkonyán is szánalmasnak tetszett, csak a parókáját meg a menő napszemcsijét hozza. Van még négyszeres Oscar-jelölt Ed Harris is (a főgonosz), illetve Oscar-nyertes Helen Mirren (az anyuka), de semmi. A régi karaktereknek is csak azért van valamicske jellemképük, mert láttuk az első részt, az újaknak meg annyi sem. Csak jöttek, gyorsan bekasszírozták a lét, aztán irány Dubaj forgó felhőkarcolója, mondjuk.

Szóval ne! Ha kincsvadász rajongó vagy, akkor se. Ha a kölköd kincsvadász rajongó, akkor talán, de csak ha már halálra unta otthon az Indiana Jones dvd-ket. Komolyan, 122 perc! Ha még csak pénzkidobás lett volna…

(Az ajánlók valószínűleg határozott szándék nélkül is ki fognak szorulni. Vagyis áthelyeződni, indexre. Ezért gondoltam, hogy beillesztek valamit a helyére. És akkor meg már stílusosan – az ellentétét. Látjátok, ha dicsérek valamit, azt komolyan, őszintén, magasztalóan csinálom. Na, kiakadni ugyanilyen mélyen, ugyanannyira „belelovalva” szoktam. Mindamellett kiakadni, lehordani – de főleg -, panaszkodni is jól esik néha. Vagy sokszor. Sokszor jobban is, mint kalapot emelgetni, hajbókolni.

Az a jó, hogy felháborodni, háborogni gyakorlatilag bármitől tudok. Béna plakátoktól, butaságtól ordító tv. műsoroktól, filmektől, sok pénzért megvett ehetetlen kajáktól, de még öltözőfülkétől is. De tényleg, amikor az árai alapján nívósnak feltételezett boltban még egy széket sem képesek berakni az öltözőfülkéjükbe! Se zsámolyt vagy puffot. Se polcot. Se fogast. Se kilincset. Még egy kiálló szöget sem! Nem, pakolj szépen mindent a földre! Hát milyen dolog ez? Szörnyű.)

Telefonról írni, mondjuk elég ócskának tűnhet. Ugyanakkor beláthatjuk, emberközelibb témát nehéz lenne találni. Nem? Ott van a zsebedben! Vagy az asztalodon, vagy az öveden. Vagy tökmindegy, de ott van. Olyan ez, mint szerelemről énekelni. (OK, szerelemről énekelni is elég ócska.)

Legelőször akkortájt háborogtam picikét, mikor a Citro-mail kigondolta, hogy ő önkényesen valamit postáz, valamit meg nem, illetve valamit elfogad, mást meg visszautasít minden jelzés nélkül. Na akkor, a telefonom meg csak elég ritkán vett térerőt. Mondhatni, belustiztak olykor-olykor. Valóságosabban, én bizalommal fordultam, ők meg segget sejhajat pucsajtottak felém!
Na de! Nem akkora baj, mert már régen kellett volna G-mailre váltani, és a 2 éves pannonos előfizetés is épp lejárt, így viszonylag könnyedén lehet újra cserélni.

De még mielőtt ez megtörtént volna, egy itthon lévő, ritkábban használt mobillal kellett boldogulnom. Ez egy Lg – nem kimondottan rossz – telefon. Gondoltam ezt a következő mélypontig. Valahogy úgy történt, hogy egyik délután lefeküdtem pár órára, ébresztőórát beállítottam, de nem akartam, hogy idő előtt felriasszanak békés szuszogásomból, ezért a készülék három fajta hangprofilja közül a némát választottam. Na, kitaláljátok mi történt? Na? Rohadtul kussolt néma üzemmódban, az történt! Legalább kötelességtudó, nem úgy, mint a korábban említett duó.



Két szempontom volt válogatáskor: legyen Nokia, meg olyan csúsztatható is. Nokia, mert az a tuti, ébreszt akkor is, ha ki van kapcsolva, logikusan működik (például nem hét lépés elküldeni egy sms-t, hanem csak kettő), és jól bírja (ha kiesik a harmadikról, betonozott kocsifeljáróra, akkor is, gyors összerakás után, egy aprócska zúzódással az oldalán, de kifogástalanul működik tovább). És csúsztatható, mert az egyszerűen menő. A kinyithatóak se rosszak, amiatt a „lecsaphatom a telefont” érzés miatt, de a „lecsúsztatni”, az-az igazán klafa!
Ki is néztem egy gyönyörű, okos, árra még éppen a „belefér” kategóriában evickélő Nokia mobilt. Másnap aztán jött a harmadik „löket”. Közölték a szaküzletben, hogy: „Ja, hát ez a modell már nincsen, úgy nagyon sehol.”

Viszont kedvesen ajánlottak, egy hasonló (…) tudású Samsung telefont, ami most éppen akciós, meg a hűség miatti kedvezmény, „meg még le is beszélheted”; gyakorlatilag teljesen ingyen. Na, a Samsung az tipikusan az a „hétlépéses” (mert teljesen egyértelmű, hogy sokkal gyakrabban írsz több embernek rövid üzenetet, mint egynek), ésszerűtlen, eltörik a kezemben típus.

És nem hinnéd, de tényleg! Ez meg úgy volt, hogy nekidőltem a komódomnak a szobámban, aminek sarka pont zsebmagasságban van, amiben meg pont a telefonom. Szóval, nem az hogy földhöz vágtam, vagy leborultam a lépcsőn, vagy megrugdostak egy rosszul sikerült buliban. Nem, csak simán megtámaszkodtam. Jó, még ez sem baj, reggel még akartam tokot venni, mert a "Samsung-okhoz biztosan kell", de most már nem számít. Jó, kicseréljük, nem igaz?

Persze, hogy kicseréljük, tizenegyezerért! Mert csak a betört plexit nem lehet pótolni. Nem gyártják külön. Nekik az nem lenne biznisz! Nekik a tizenegyezer a biznisz. Például Motorola telefonokhoz lehet kapni. Lehet, hogy ehhez is lesz egyszer, de mivel új típus, ezért úgy saccra fél év múlva. Talán. Addig marad a keresztbe tört üveg.

- Én és a három napig ép az új telefonom, köszi!

Utolsó, legalábbis ilyen sima át-odairányító nem lesz többet. Baloldalra viszonylag zökkenőmentesen sikerült odaépíteni egy új blokkot. Ott lesznek az indexes dolgok. Most még szólok, hogy épp felkerült egy új. Színház, Ingmar Bergman, Jelenetek egy házasságból című darabja. Nagy élmény volt, gondoltam is rá, hogy ide is bemásolom, de aztán nem, mert ott van, majdnem pontosan úgy, ahogy szerettem volna. Erre a hétre nem akartam sokat vállalni, hétfőre lehet lesz egy Nemzet aranya II. kritika, de amúgy semmi érdekes.

-„Ugye tudod? Egy éve már. Mit szólsz? Milyen hamar elment! Én Egyetlen mézes-csuprocskám! Ma van a szülinapod! Szerettem volna, hogy ez gyönyörű nap legyen neked! Annyi mindent adnék! Én… olyan hálás vagyok. Már 12 hónapja, 365 napja! Mindent veled, semmit sem nélküled. Olyan jó! Ha nem lennél, homályosabb lett volna minden. De így! Ugye tudod? Így minden emlékezetessé vált. Az a rengeteg! Ugye tudod?
Annyi sok mindent megéltünk közösen! Néha talán picit eltévedtünk, de együtt, még eltévedni sem volt igazán rossz. Az is lehet, hogy máskor meg egyensúlyozni kellett nagyon, de valahogy összehoztuk ilyenkor is, hogy aztán elégedettek lehessünk. És volt, amikor nagyon szépek voltunk egymás mellett! Meg, amikor nagyon menők! Nem véletlen hát, akadnak is rajongóink! Egyszer utaztunk is, hű de messzire! Emlékszel ugye? És veled mindig mertem nagyot álmodni! És bátran kacsintani! Mindent megoszthattam veled! Ha nagyon szerelmes voltam! Ha nagyon szomorú! Még ha, nagyon álmos, elbóbiskolós, azt is. Mindent, te meghallgattál, és sokat vidítottál! Soha (szinte) nem (de ezt már megbeszéltük) lett volna (és akkor is csak egy picit próbáltam volna ki, nem hazudok) jobb más mackó helyében! Gyakran átöleltem volna az egész világot, de én most csak téged akarlak! Csak neked akarok… zavarban is vagyok picit. Nagyon. Na. De… de csak neked akarok boldog, igazán boldog születésnapot kívánni, és szeretném, hogy sokáig tartson örömöd!”

Valahogy így mondtam neki. Közben szólt a zene, és a hátam mögött peregtek a képek. Ő szörnyen aranyos volt. Úgy meghatódott! Picit én is.

(Ezért utána már nem volt olyan pocsék érzés átadni az ajándékokat. Tényleg, amikor nagyon készülsz valamire, és akkor már csak azért sem akar összejönni! Ez pont olyan volt. Emesének is több hete szóltam, hogy segítsen nekem, de közben ugye volt egy kiállítása, aztán otthon szétégett a videó-kártyája, így végső megoldásként, ma délutánra eljött hozzám. Hat órát – nem kevesebbet – ült a gépem előtt!

A csupor ikon frankó lett. A „kommentek” picit provokatívabbá vált, elvégre öregszünk. A zene is újra frissíthető, szóval arra is figyelünk ezután! Úgy tűnt, hogy a statisztika részből is sikerült kitakarni a felesleges „feltöltött kép”, és a „szavazás száma” sorokat, illetve alulra berakni egy „első oldalra ugrás” linket, de a negyedik órában véletlenül kiderült, hogy Firefox-ban és Explorer-ben teljesen máshogy néz ki. Utóbbival nem nagyon lehet mit kezdeni, a link valahol felül volt, és a kitakarás sem azt takarta, amit kutya kötelessége lett volna. Meg úgy egyébként is, még a bejegyzések szövege is máshogy látszik! Az olvasóim 30%-a Explorert használ, törültök a két óra melót. Ezután, annak meg már nyílván neki sem álltunk, hogy jobb oldalra valami képet ügyeskedjünk.

Az-az „első oldalra ugrás”, az eredetileg visszafele lapozás akart lenni, de azt a blogol.hu eleve lehetetlenné teszi. Azért láttam volna mégis értelmét egy olyannak, hogy az „első oldalra”, mert volt nekem még egy nagy projectem. Egy hónapja csinálnám, de tudjuk - ez a hónap leöntött csoki mázzal, telefújt tejszínhabbal, és azóta is élvezetesen, elegáns vehemenciával rágcsál.

Az lett volna, hogy a legelejéről kijavítgatok mindent. Kicsinosítok a szülinapra. Sok szép új kép, és sok szebbé formált szöveg. Főleg azért, hogy ti is tudjátok hogyan ünnepelni, ha akarjátok. Újra, vagy először olvasva, ami régen volt. Hogy örült volna egy-két új megjegyzésnek az első bejegyzések között!

Azért nem adom ám fel! Ez a javítgatás, ez egyébként is érdekes dolog! Rengeteg minden nem tetszik, ami reméljük azt mutatja, hogy van fejlődés, alakul valami. Ami azt illeti, remélem egy év múlva ezt is javítani fogom! Utólag kifogásolható érzelmeken vagy gondolatokon nem akarok változtatni, csak a nagyon elfuserált mondatokat korrigálni, a nagyon nem oda illő részektől lecsupaszítani.

Majd szólok, ha kész. Hátha!)

Remélem, sok barátunk megünnepel, én Egyetlen mézes-csuprocskám!