Háborgásra készültem – megint, de most úgy igazán -, aztán annyira megörültem, hogy megbicsaklott a lendület. Már épp ráhangolódtam a nekirugaszkodásra, a hajtásra, a szigorú iramra…, de még minden előtt hirtelen rám mosolygott, és megbékítette hánykolódó lelkemet. Az hogy valahol, valaki, valamikor a világban gondolt egyet, és lefotózta, ahogy az óra mutatója hajnali kettőre vált. Én pontosan ekkor akartam írni, ő pontosan ekkor akart fotózni. Elképesztő. Lehet, hogy tudta, hogy érezte? Na jó, persze hogy nem tudta, csak szerencsém volt. De valami egészen elragadó módon volt szerencsém.

Képet mindig keresek, keresni kell. Leggyakrabban a bejegyzések készítése közben, két bekezdés között, amikor jól esik picit mást csinálni - nem írni. A szöveg viszi egy irányba a keresést, ahogy a megtalált fotók is befolyásolják a szöveget. Ebből az oda-vissza hatásból fonódik kapcsolat a végére. Persze voltak kivételes esetek, például mikor egy régóta meglévő képhez akartam írni valamit, vagy mikor a kép adott értelmet a soroknak, vagy mikor tovább kerestem előbbit, mint írtam utóbbit. És olyan is volt, amikor úgy éreztem, hogy teljesen tökéletes, hogy teljesen odaillik.

De ennyire lazán, ennyire könnyen még sosem ment. Pedig tényleg bennem volt, hogy ez mennyire unfair, hogy ez övön aluli, hogy nincs szükség arra, hogy még pálcát is törjön felettem, így is csak egyre és egyre szorongatóbb a tusa – közte és köztem. Ráadásul már nincs is semmi értelme (az mondjuk érdekes, hogy amikor véget vetnek ennek az óraállítgatásnak, akkor éppen pluszban, vagy mínuszban leszünk-e?).

A fotós egy mesterien pontos mozdulattal lenyomta a gombot, én meg csak beírtam a kereső szót, és párszáz közül ez volt a harmadik, ott a legfelső sorban. Ezen el kellett időznöm…