Kész! Hajnali hat, sima-liba. Igaz, hogy a – már csúsztatott – határidő éjfél volt, de hát ebből csak nem lehet akkora baj, nem igaz?

Said, Orientalizmus…, ne is mondd! Körmönfont üres mondatok írása a semmiről, egy könyvről, amibe épphogy beleolvastam, az megy. De ez még így is dögunalom! Tuti te is végigásítoznád! Gondolj csak bele, és közben jól nézd meg a képet…

Meg hát ennyi idő alatt két szép blog is lehetett volna, képpel, mindennel.

(Hajnali hatkor imádok csak a legjobban bejegyzést írni! Amúgy trenírozom magam arra, hogy ne nagyon nyafogjak már amiatt, hogy nincs időm, meg úgy nagyon semmim se… úgyhogy nem is nagyon teszem.)

(Amikor jó sok ügyes és tehetséges emberrel találkoztál, akkor érezted már, hogy ahhoz képest olyan tehetségtelen vagy? Irigykedtél már így? Volt ilyen?

Mindegy, velem volt. Magyar napok, meg Magyar szakest, és akkor ott felolvastak sajátot, szavaltak fejből novellát, és énekeltek, és zenéltek, és nevettettek, és táncoltak, és még sok minden.

Én meg blogolgatok, ahogy telik – gondoltam.)

(Csütörtök este dolgoztam. Úgy igazán, kaptam pénzt is meg minden. Na nem sokat, de azért mégiscsak kaptam. Kivételesen krupiéként kevertem a paklit.)

(De hogy jön ez a semennyire sem érdekes, személyes momentum ide?

Hát úgy, hogy az egyik ilyen sajátot felolvasó srác, aki egyébként korábban dicsérte itt a „falat teleírós” sztorit, ami egyébként jócskán felértékelődött, miután ekképp mutatott magából nem is keveset, mert úgy egyébként, azért az sosem mindegy, hogy ki az, aki dicsér… igen, szóval ezzel a sráccal beszélgettünk pár decinyi fehérbor mellett, és elárulta, hogy ő már mondta másoknak is, hogy szerinte én olyan vagyok, aki képes megfogni, jól megragadni a nyelvet. Mint egy pakli kártyát, úgy hogy nem repülnek szanaszét a lapok a kezemből.

Ezt a kártyás hasonlatot használta, és közben így mutatta is a kezeivel, mintha szétrepülnének - de hogy nálam nem, az én kezemből úgy nem. Persze részeg volt.)

(De azért nekem kurvajól esett.)