(Tudom, hogy fiktívet kértetek, de ha ezt most nem írnám meg, akkor lehetne ez egy…, mondjuk egy scientológus blog. Vagy politikai, vagy „fashion”, vagy tudományos. Sőt, ezekben is csak társszerkesztő lennék, ha ezt nem írnám meg. Ehhez képest, azért ez egy személyes blog, akárhonnan is nézem. Persze tudom – akármilyen is -, írhatnék gyakrabban, de higgyétek el, nem lustaságom okolandó.)

Bizonytalan vagyok. Rég voltam ennyire az. De tényleg, hogy lehet azt korrekten felvezetni, hogy szép fehér lapokon? Hogy ott a nevem, hogy alatta cím, hogy azalatt szöveg? Hogy ki lehet nyitni, hogy el lehet olvasni a köszöntőt, az előszót, hogy meg lehet keresni a tartalomjegyzékben? Hogy lehet azt, hogy könyvborítók között? Könyvborítók között!

Díszes könyvborítók között. Túllépve ezen (nehéz túllépni rajta, irtó nehéz), nem kimondottan érdemi dolog ez. Annak az írópályázatnak szerencsés hagyatéka – aki újra elküldte írásait, hogy be akar kerülni ebbe az antológiába, az bekerült legalább egy művel, mert úgy gondolta a készítő, hogy aki van olyan bátor, az megérdemli (harmincegyen voltak olyanok). Persze, ha nem hajtottam volna a dolgot, nem lennék ott. És főleg nem három szöveggel, mert bizony, három is helyet kapott (Csend, mely égig ér; Minap fura nap volt; Episode I.).

(Pendíteném – igazán érdemi érzéssel lelkemen, szívemen, lehunyt szemeimen, elérzékenyültségem legeslegközepén -, hogy anyukám jelezte: büszke rám.)