- Jó reggelt.
- Jobbat. Köszi.
- Fáradtnak tűnsz. Tessék itt a köpenyed.
- Kösz. Hát igen, tegnap volt a lányom hetedik szülinapja.
- Aha. Ki ma az első?
- Carlos Camejo. 33 éves, agyhalál. Valami baleset.
- Ok, álljunk is neki. Ha korábban végzünk, legalább te is hamarabb hazamehetsz pihenni.
- Ja-ja, jó lenne. Remélem nyugis délután lesz otthon. Tegnap, éjszakáig ment a hepaj. Mindenhol szaladgáltak a hiperaktív kölkök, nem volt egy nyugodt percem sem.
- Aha... tudod még sosem mondtam, de irigylem az ilyen napjaidat. Tulajdonképpen minden otthon eltöltött órádat irigylem.
- Jajj öregem. Sajnálom. Elfelejtettem egy pillanatra. Nem is tudom mit panaszkodom itt. Igazad van, szerencsés vagyok, hogy őrületbe kergetett a kiscsajok visítozása... mert közben láthattam Cami boldog mosolyát.
- Tudod, már öt éve boncolok, de még mindig, minden átkozott alkalommal eszembe jut ő.
- Sajnálom. Tényleg. El sem tudom képzelni, én mit kezdenék magammal, ha elveszteném a...
- Majd én megmondom! Semmit. Rohadtul semmit! Nézd meg ezt a férfit. Egykorú velünk. A felesége pont ugyanúgy fog ma jönni azonosításra, ahogy én mentem akkor. Majd nézd meg! Nézd csak meg! Nézz mélyen a szemébe. Tudod mit fogsz látni bennük? Tudod mi lesz a könnyek mögött? Semmi. Csak üres fájdalom. Látni fogod a veszteségét.
- Sosem tudtam semmi vigasztalót mondani neked. Viszont ma meghívlak vacsorára. Remélem eljössz.
- Áh, ne haragudj, nem akartam ezt... nekem sincs jó napom. És elmegyek este. Viszek valami ajándékot is a mosolygós lányodnak!
- Helyes! Na, elkezdem, te most csak asszisztálj.
- Rendben.

- Nézd. Vérzik!
- Az, hogy lehet?
- Nem tudom!
- Összevarrom, te hívj orvost!
- Ok.
- Megmozdult!


A halottnak nyilvánított Carlos Camejo elviselhetetlen fájdalmakkal ébredt új életre boncolása közben. Feleségével már a folyosón találkozott. Nem hazudok.