(Hm. Hm, hm, hm. Itt vagyok, hazaértem, kialudtam magamat. Mesélni fogok. Írhatnék a fárasztó Volt fesztiválról is, de az nem mesélős. Pedig mesélni van kedvem.)
(Mesélni is fogok. Nem lesz túl mese-szerű, happy-end-re se számítsatok. Csak mesélésre.)

Volt egyszer egy fiú. Fiatalka lurkó, tizennégy éves, amikor megpillantja élete…

(Na jó, ezt így nem lehet. Ti is sejtitek, ennek nem lenne jó vége. Inkább párbeszédbe foglalom. Úgy érdekesebb, elragadóbb, gördülékenyebb lesz.)

- Szia!
- Hát szia. – Próbál határozottan, férfiasan megszólalni. Azt gondolja, pont ugyanolyan a lány hangja, mint öt évvel ezelőtt.
- Már kezdtem feladni a reményt.
- Bocsánat, csak épp vásároltunk. – Igen, ugyanolyan elbűvölőnek tartja. Emlékszik, régen órákig, napokig tudta volna hallgatni őt, csak az ő hangját. – Meg úgy általában mindig kések. – Előrébb lép, leveszi a napszemüvegét puszi adás előtt, gondolta ez megkapó mozdulat lesz. Így egyből közelebb kerülnek. Egy réteggel kevesebb fog feszülni kettejük között.

Ebből is látszik: zavarban van. Hülyeségeket gondol. Nem meglepő, ott áll előtte élete első barátnője. Az első lány, akiért igazán küzdött. Az első szerelme. Élete meghatározó nője. Tényleg meghatározója, mert tényleg nagyon kellett akarnia, szeretnie, vágynia őt. Iszonyúan elszánt volt, nem érdekelte, hogy négy évvel idősebb szíve lánykája, hogy egyetemre megy, hogy barátja van. Semmi sem számított!
Ez a hosszú, fájdalmas és értelmetlen csata elhelyezte a fiú életét egy irányba. És most újra ott van előtte. A kalauz, aki megmutatta melyik a helyes vágány. Az idegenvezető, aki elárulta, hogy hol érdemes este nyugovóra térnie. A révész, aki átevezett vele a legveszélyesebb folyamokon is. Hirtelen nem is tudja hova tenni őt, de valamiről mégis csak, muszáj beszélnie:
- Szóval vásárolni, mert képzeld, holnap indulunk Volt fesztiválra.
- Komolyan? Jól hangzik.
- Igen, remélem nagyon jó lesz. Én szívesen meginnék egy kávét, és te?
- Akár.
- Író-deák?

A lány bólogat, a fiú büszke. Jól csinálta. Laza volt, a kávé bejött. Kávé mellett amúgy is jó beszélgetni.

- És öcséd él még?
Kérdezi már sokkal nyugodtabban, miközben lapozgatja az itallapot. Nem akar már az egyetemről társalogni. Az öcs, pont kettejük között van korban. Huszonegy lehet. Öt évvel ezelőtt legjobb barátok voltak. Hirtelen csak annyi jut eszébe róla, hogy sokat olvasott, éles szeműen látta a világot, intelligensnek tartotta, gyakran kért tőle tanácsot, főleg a nővérével kapcsolatban. Bár volt pár fura húzása, de hát akkoriban mindenkinek voltak fura húzásai. Lényeg, hogy ez jobb téma lesz. Könnyed váltás, és tényleg érdekli is, hogy mi történt vele azóta, elvégre sok mindent megéltek együtt.

Viszont a lány nem válaszol, ezért a fiúnak fel kell néznie.

Nem nyíltak szóra a szép ajkak. Az arca beszélt helyette. Mindent elmondott egy pillanat alatt. Éreztétek már? Amikor egy mosollyal, egy kacajjal, egy kézlegyintéssel tele lehetne írni egy könyvet? Ez szomorú könyv, dráma lenne. Három emberről, egy testvérpárról, és a kettejük közé csöppent fiúról regélne. Talán több kötetes is összejönne.
Én írnám, a fiú. Az első rész végén a fenti párbeszéd lenne. Még folytatnám picit. A fiú nyílván nem értené, hogy miért nem hallott a halálesetről. Nem értené, hogy hogyan tehette pont így fel ezt a kérdést, sosem fogalmaz így. Többet valószínűleg nem is fog.
Aztán nehéz szavakból kiderülne, hogy a lány életének legfontosabb személye, akivel egy házban nevelkedett, aztán egy albérletben élt, a testvére, felakasztotta magát 2005 decemberében.

Végig E/3-ban fogalmaznék.Csak a zárómondatban váltanék. Zárómondat azután lenne, hogy ők ketten megölelték egymást, újra megölelték egymást szorosan, majd elváltak. A lány a barátjához indult. A fiú hazafelé.
Szóval, valahogy így nézne ki az utolsó papírra nyomtatott sor:

Eddigi életem legfájóbb, legkínosabb beszélgetése volt.