(Úgy elkanyarodnék már fiktívbe! Talán szürreálisba is befordulnék, index, jelzés nélkül, csak úgy váratlanul… Hirtelen! Vagy egyenesen abszurditásban száguldoznék. Szédítő lenne! Úgy érezném letépi a fejemet – kabrióban a sivatag közepén, mögöttem porfelhő, előttem a semmi, úgy ám!

Úgy ám…, de hát kinek kell ez? Azt meg kell álmodni! Összegyúrni, aztán formálgatni, lesimítani. Kimunkálni. Az újságírásnak, a mindennapoknak, az időhiánynak, az átlagnak nem kell ez. Aktuál, szórakoztató, érdekes, könnyed – ez kell. Pedig ez nem tépi le a fejünket.

Késő van, marad a könnyedség. A képek már megvannak hozzá, a cím is jól hangzik, valami gyerekkori párhuzamot is lehet húzni, egyszerű, közeli téma, konkréten itt van a szemem előtt. A sivatag, a kabrió, a porfelhő meg…)

Gyermek, kisiskolás koromban meg voltam győződve, hogy sosem leszek szemüveges. Emlékszem csúfoltuk őket, hogy: „Vakegér!, Szódásüveg!, Négyszemű!", mintha mi jobbak lennénk, pedig sosem voltunk jobbak. Én meg voltam győződve, hogy nem leszek.

„Sasszemű Balázs” – így hívtak a szüleim. Én meg csak örültem, bizonyosan tudtam…, hogy ez bizonyos!

Persze, egy idő után gyanússá vált. Például mikor én még csak hunyorítok, hogy milyen busz jön szembe, de a haver már a bérletét is rég előkotorta a táskájából. Ahogy annyira talán a projektor képének sem kellene homályosnak lennie társadalomfilozófia órán…

- Na nézzük meg a betűket!
Összefolyó fekete foltok. Nagy, túl nagy, rohadt nagy összefolyó fekete foltok! Rohadt ijesztő, kapargatja régi bizonyosságom acélkapuit.

- Nem tudom… A? Nem, E? A többi? Hát… Y, U? R? Nem tud… nem tudom.
De rossz érzés. Ezt tuti látnom kellene!

- Hát, az ilyen látásteljesítményt szoktam egy szóval úgy értékelni, hogy … (…) szar.
Rendben, lehet hogy én is csúfoltam, meg minden, de nem lehetne ezt picit szelídebben? Kopogtatni esetleg, nem egyből vasököllel döngetni?!

- Vezetsz? Nem? Hú, akkor jó! Akkor jó.
Köszi szépen, jó fej vagy! Dőlnek az acélkapuk.

- Ja! Szemüveges vagy, mondtam már?
- Nem.
- Szemüveges vagy, mondtam már?
- Haha!
Haha, köcsög! Örülök, hogy humorodnál vagy! Kapu a földön, porfettén. Régi bizonyosságom maradékai homokba süllyedve.

Minekután próbáltam magam vigasztalni, hogy sok embernek jól áll, meg ma már szinte ilyen kiegészítő, ráadásul jó látni a tized akkora formákat betűknek, és nem elfolyó pacáknak…, de azért azt a rést sosem lehet már befoltozni, mert akárhonnan is nézem – lencsén innen vagy túl –, sasszemű Balázs szemüveges lett.