Olvasásra nem ajánlom.

Még sosem volt olyan bejegyzésem, amit olvasásra nem ajánlottam. Mindegyikben volt valami, amiért nem. Még sosem volt ennyire őszinte sem. Ahogyan, sosem volt ennyire személyes sem. Talán többet nem is lesz. Ennyire személyes nem. Biztosan nem.

Még sosem mutattam magamról képet. Most nagyon sokat fogok. Még sosem raktam fel videót, mert szép fotók, igyekezvén szép szövegekkel társultak. Még sosem volt az írás ennyire hátul, és én ennyire elől.

És mindezt miért? Miért nem számít semmi? Miért nem érnek az elképzelések, szabályok, megszokások fabatkát sem? Miért nem gátol semmi abban, hogy felrúgjak itt mindent? Hogy földbe döngöljem a falakat, amiket eddig felhúztam?

Mert hazudnék.

Óriásit. Égbe kúszóan hatalmasat. Hazugságban pedig nem akarok veletek. Nem akarnék tovább. Se írni, se adni, se kapni. Semmit.
Hazudnék, ha ezt nem mondanám el. Méghozzá feketén-fehéren. Persze belegyömöszölhettem volna egy történetbe, amiben láthatatlan vagyok, de akkor is hazudnék. Ezt csak így lehet, különben hamisnak érezném magamat, és ez megbénítana, nem lenne tovább. Csak így lehet, hogy látsz engem, és látod őt is. Látsz minket.

Mert ha társad van… de nem az a műanyag, kirakat társ! Ha igazi társad van, akkor ő feltölti az életed. Oda is rak, ahova nem is gondoltad volna, hogy lehet. Mindenhova eldug valami keveset. Amikor elveszíted, úgy érzed, mintha mindenhol ő lenne. Minden mondatban, minden tárgyban, az összes emlékben. Mert körülvett. Mert nem egyedül voltál, hanem társad volt. Igazi társad.

Az íróknak is vannak társaik. Másmilyenek, gyakran nagyon különbözőek, de vannak. Az a társ kihatással van mindenre, amit írnak. Mert minden mondat, szó mögött ott áll ő, az író. És minden író mögött, ott áll az élete. Minden, ami azzá teszi, aki. Ezért elrejtve mindig ott vannak a társak, ahogy a hiányuk is, ha hirtelen eltűnnek. Mert ők fontosak.

Érezhető lesz a hiánya. A megüresedés a szavak mögött. Ezt nem tudnám állandóan kerülgetni, elkendőzni. Hát ezért csinálom.

(Régen készült, ajándékba adtam. Hosszú éjszakákat válogattam, photoshoppoltam, és szerkesztettem videót. Persze minden képhez emlék tartozik. Egytől-egyig értékes, sok legszebb, legértékesebb emlék is. Szívesen elmesélném mindet. Tényleg, de inkább csak azt említem, amihez szükségesnek érzem a magyarázatot.
Amin nagyon csúnyák vagyunk, az webcamos ugratásból született, amikor mi még külön. A sátras, az Volt, valahol ott kezdődött. A Jägeres, az utcazene zárónap. A szívecskét én adtam völgyös 30y koncert elején, amikor eljátszották a videóban is hallható dalt, amit egymást zokogva ölelve hallgattunk végig. Talán ez volt a legfelemelőbb, legszerelmesebb pillanat mindközül.
Az ölelkező figurákat ő adta a koncert másnapján. Az utolsó fotó egy kőbetűárusnál készült. Ott kiraktam neki, lefényképeztük, aztán jól elrejtettem a képet, hogy felejtse is el, és csak akkor lássa viszont, mikor ez elkészül.)

Hát így, látjátok őt is, engem is. Láttok minket. Feketén-fehéren, kendőzetlenül.

Valószínűleg bele kell mennem abba, hogy miért lett vége, különben befejezetlen, hiányos maradna. Kérdést hagyna maga után.
Egyikőnk sem tudja, hogy miért nem működött. Arany betűkkel írtunk egymás szívébe, szeretjük egymást, mégsem működött. Nem volt pohárcsapkodás, nem volt utálat, sírva, és szeretve búcsúztunk. Egyszerűen csak valami nem passzolt, nem fért össze. Ezt szörnyen, kínkeservesen nehéz volt elfogadni. Gyakorlatilag még most is az, de nem szabad tovább, mert rettegünk attól, hogy elkopunk, elcsúfulunk a másik szemében, ha egy nem működő kapcsolatban folytatjuk. Sosem akarunk kevesebb érzelemmel elválni.

Itt a blogomon, felépítek valamit, ami én vagyok. Aminek ő részese volt, és marad is. Ez a minimum aminek itt kell lennie. Mert ez én vagyok, és ez ő is. Mert fontos.