- Haló? – szólt rekedten. – Hogy? Korán van még anyukám!
A férfi mellkasára kéz csúszott, vállánál egy kócos fej keresett kényelmes helyet.
- Mit akar már megint? – kérdezte suttogón az ébredező lány.
- Mi? Nem. Nem, nincs rá szükség. Akkor megbeszéltük? – siettetett türelmetlenül. – Jó. Neked is anyukám!
- Szóval?
- Nem fontos. Hány óra van?
- Tizenegy. – válaszolt Ana az órájára pillantva.
- Á! Még egy órát aludhattunk volna!
- Nem baj, így legalább picit megszeretgethetjük egymást! – mondta halkan, de sokat ígérve.
A szavak közben beleszagolt barátja nyakába. Puszilgatni kezdte, aztán simogatni az arcával, orrával, ajkaival. Csókjai nem maradtak viszonzatlanul. Mohón fordultak egymás felé, feszültek egymásnak. Hevesen kért kéz, indulatosan válaszolt láb. Szenvedélyesen húztak közel, toltak távol. Rántottak, szorítottak, öleltek egymáshoz, egymásért, egymásba.
Sokáig szeretkeztek, kényeztettek így. Tudva már, hogy mit szeret, akar, vágy a másik. Utána a még mindig kócos… a már máshogy kócos fej visszatért oda, ahonnan elindult.
- Megint nagyon csodás volt! Mindig egyre csodásabb, pedig azt hinném, hogy már nem is lehetséges.
- Tényleg? – hitetlenkedett mosolyogva, Ana örökké hitetlenkedő szeretője.
- Tényleg, mindig elmondom, és te mindig úgy kérdezel, mintha még sosem mondtam volna!
- Tuti?
- Tuti! Kis hülye! – vágta hozzá színlelt mogorvasággal, ezalatt megharapva a nyakát. - Ugye neked is jó volt?
- Igen, persze.
- De olyan sápadtnak tűnsz. – aggodalmaskodott.
- Jól érzem magam. Mondjuk, eléggé éhes vagyok…
- Csináljak neked reggelit?
- Imádom, amikor reggelit csinálsz nekem! – lelkesült a férfi, mert elérte, amit akart.
Ana kiment a konyhába, rántottát sütött, közben kávét főzött.
- An!
- Igen, mit szeretnél pocakkirály?
- Kávézunk is?
- Kávézunk is.
Ana visszasétált a hálószobába egy jól megpakolt tálcával. Nem nézett a másikra, csak a maga előtt vitt dolgokra bámult kacéran, kifejezve ezzel, hogy mennyire büszke magára. Leült az ágy szélére, hogy a takaróra tegye a reggelit, felnézett kedvese reakciójára kiváncsian várva. Ekkor a lassú mozdulat, hirtelen véget ért, a tálca leesett. A kávé ráborult a rántottára, elmosva a ketchup-al rárajzolt szívecske alját. Ana arca falfehérré változott.
- Mi baj, elfáradtál huncutkodó királynőm?
- Te… te áttetsző vagy! – dadogta.
- Mi? Hülyéskedsz? Teljesen jól vagyok!
- Nem-nem, te átlátszó vagy! – nyögte, és sírni kezdett.
- Nem, nyugodj meg! Hallod!
- Menj el orvoshoz! Könyörgöm! Most azonnal menjünk! Mielőtt eltűnsz, könyörgöm!
- Dehogy megyünk! Nincsen semmi bajom.
Ana megszorította barátja kezét, hogy úgy győzködje tovább, de aztán már nem tudott megszólalni. Egyszerre, együtt látta tenyerüket, látta az összefonódó, aztán különváló vonalakat.

Zihálva ült fel ágyában, arca nedvesen csillogott a függönyrésen beszűrődő holdfényben. Nem tudott megnyugodni. Visszadőlt, a mellette fekvő vállán keresve menedéket. Mellkasára csúsztatta kezét, belékapaszkodott. Újra sírni kezdett. Úgy érezte, el fogja veszíteni, akit szeret. Nyirkosan, ragadósan jött el érte egy másik álom.