Szeretlek titeket!

Lehet ezt a végén kellett volna. Nem csak így, minden felvezetés nélkül. Ott a legvégén kellett volna! Előtte biztonságosan elhelyezkedni. Mozdulatlanná válni! Ugrásra készen! Hogy aztán elárulhassam a titkot. A titkomat.
Hiába, előre tolakodott. Nem egy türelmes fajta. Azt mondta, ha már igen, akkor nem várunk, nem ácsorgunk, ha már igen, akkor odarakjuk magunkat! Ez olyan dolog, amivel nem várunk, azonnal kell! Nincs titkolózás.

Így muszáj magyaráznom, ez maradt.

Ma megkérdezte tőlem valaki, hogy kitartó vagyok-e? Ez egy jó kérdés. Gondolkodom-gondolkodom, de azt hiszem, inkább nem, mint igen. Vagy nagyon kevés dologban igen, sokban meg nem. Valahogy ez a blog mégis bírja. Nem mondanám, hogy látványosan hegyet mászik, de azért bírja, ösvényen marad.

Vagy ösvényen tartják. És akkor most kell arról beszélnem, hogy a dicséretek, és vélemények, és kommentek. Már a legelején írtam, hogy a visszajelzések, azok lennének a fontosak. A negatív kritikát még mindig keveslem, pedig fontos lenne, hogy tudjam hol hibázok, hogy érezzem, hogyan lehetne jobban. A jók, a szép szavak, a megsimogatók, a vállon veregetők, az elismerők… azok meg ösvényen tartanak. A csak úgy odabiccentők, azok is, mert ha van már mit hozzászólnia, hozzátennie, akkor már nem feleslegesen.

Arról is írtam, hogy mit akarok elérni, mit tartanék fontosnak, de nem ügyetlen magamat idézem, hanem a biztosabb tollút (ha az Irodalmi Jelen, akkor én is).
Szóval hogy inspirálás, gondolatébresztés.

És közben olyan dolgokat is kapok, hogy már nem is tudom besorolni, hogy nem is tudom mit kezdjek velük. De biztosan el kell mesélnem! Csüggedés sokszor helyett kapott már, örömöm sem várhatják zárt kapuk. (Szeretetem sem. El ne felejtsem, magyarázok!)

Anyukám azt mondta, hogy olvasta (mindig szeretem, ha így kezdi) ezt az ópiumos (hárommal lejjebb) írást. Azt mondta, hogy azt hitte az egy idézet Csáth Gézától, mert ő látta filmet. Aztán, hogy a kommenteknél jött rá, hogy nem. Azt is mondta, hogy abban tényleg egy ilyen őrültről van szó, és Csáth a pszichológusa (ő árulta el nekem). Aztán a végén azt mondta, hogy hát ez-az, amit mások mondanak, hogy már nem lehet újat kitalálni, mert annak valahol a világban már megvan a párja.
(Értitek? Hogy azt mondta, azt hitte idézet! Meg hogy párja!)

Még ezelőtt, jóval korábban, kommentelt egy ismeretlen lány.
(Kitérő: Ismeretlen hozzászóló külön öröm, mert az ismeretlenek a blogot szeretik. Nem kellek hozzá én, hogy szeressék. Egyébként fogalmam nincs, hogy mennyien olvastak már. Napi látogatottsági adatom van - alacsony, mert keveset is írok, meg egyébként is -, de az nem árulja el, hogy pontosan kik, és mennyien. Egyszer jó lenne kideríteni.)
Aztán megnéztem a blogját. Pár bejegyzése volt csak, de azokat szimpatikus hozzáállással írta, ezt ott meg is jegyeztem, amire reagálva elárulta, hogy nekem ebben nagy szerepem van. Kérdeztem, hogy miért, és rövid levelezés után kiderült, hogy miután rám bukkant, hamar végigolvasott, és akkor rájött, hogy lehet ezt jobban is, mint ahogy ő addig, és újra megjött a kedve az íráshoz, és úgy döntött még egyszer belevág. Újra kérdeztem, hogy miért, és egy személyes üzenetben, kedvesen elemezte is a blogom. Bármilyen hízelgő is volt ez, mégis az eddigi az, amitől… amivel nem tudok mit kezdeni.
(Értitek? Hogy nem csak megtetszik, kellemes csalódást okoz! Nem csak megszerettet, marasztal! Hanem maga mellé húz, felemel! Hogy felemel!)

Mintha ez nem lett volna elég, nem régen rám szólt egy ilyen közösségi portálon, egy szintén ismeretlen fiatal (Debreceni. Hát erről beszélek, debreceni!), hogy:
„Te az a straubbazsi vagy, akinek kb. fél éve olvasom a blogját?”.
És később még azt is írta, hogy:
„…hol akadtam rá? nem tudom, talán a sors...? :-) nem is lényeg ez, de a mézescsuprom nélkül nem tudnék élni, emiatt kezdtem el blogot csinálni, de aztán nem voltam olyan kitartó mint te (te kitartó vagy?) és nem is lett belőle semmi. De Te viszont tehetséges vagy, és nekem elhiheted, van szemem az ilyenekhez. de most tényleg.”.
(Értitek, hogy a mézescsupra, hogy ő is miatta!)

Értitek? Én nem. De ez az egész valahogy azt sugallja, célozza, jelzi, sejteti, mutatja (Jaj, de húzom-halasztom!), demonstrálja, aposztrofálja (Hiába 5 óra, csak halasztom!), rakja, pöfékeli, fröcsköli (Talán be sem merem fejezni.) ... üvölti, ordítja, süvölti felém,

hogy nem volt hiába. Volt miért. Van miért.