Idén nem került hozzám közel a Karácsony.
Lehet, hogy jövőre sem fog.

(- Bazsi! Ezt te sem gondolod komolyan, ugye?
- Mármint? Arra célzol, hogy…
- Igen, arra célzok! Ezzel szeretnéd elintézni? Emósnak érzed magad, vagy mi van!
- Nem, én csak…
- Szerinted érdekelnek valakit a csak-jaid? Mindenkinek elege van a csak-okból! Szerinted nem kapnak eleget belőle? Dehogynem! Mindenhol azt hallják: „csak-csak-csak”, „jó lenne, csak…”, „értem én, csak…”, „szeretlek én, csak…”. Nem kellenek csak-ok, nincs rá szükségük!
- Szóhoz sem hagysz jutni.
- Majd szóhoz hagylak jutni, Ha! Kapsz egy kis „hát”, a „csak”-odra, kis barátom! Majd, ha magabiztosabb leszel! Majd, ha úgy, és annyit írsz, ahogy elvárják tőled! Majd, akkor kijár neked! Addig csak bambulj magad elé, és babrálj a kezeiddel.
Ez a szülinap is? Ez is, mi volt? Ha? Ne mondd már nekem, hogy ennyire kétségbeejtő, örömtelen egy huszadik szülinap! De tessék, beszélj, vágd ki magad! Hallgatlak…
- Igazad van. Sokmindenben, és persze a szülinapom sem volt örömtelen.
- Tudom, hogy nem volt, ott voltam! Arról miért nem írsz verset, hogy mennyi barátod megölelgetett aznap? Vagy, ha már itt tartunk: mikor kaptál utoljára ilyen szép tortát?
- Hát, sosem kaptam még ilyen szép tortát. Nem is hittem volna, hogy lehet diabolo formájú tortát készíteni.
- Hát ez az! De neked – kis barátom – neked megcsinálták! Te meg arról írsz, hogy majd egyszer ki üt az idő, hát… picit jobban is átgondolhatnád ezeket a dolgokat! Szemezgess úgy, hogy megkapóbb legyen a kép, amit megfestesz itt magadról! Azt akarod, hogy szeressenek olvasni? Ügyesebben, sokkal ügyesebben.
- Tudom-tudom, csak… jó-jó, ne nézz így! Szóval, olyan fura, hogy most már nem tizenhat évesként mosolyodok el a nagymamák „de magas lettél” vagy „kész férfiember”-jére, hanem… kész férfiemberként. Nem az a kérdés már, hogy „Van-e valami lányka?”, hanem az hogy „Van-e valami komoly?”. Végre a levesből is eszek már, de hát persze hogy eszek, mert végre felnőttem!
„Felnőttem felnőtté.” Nekem meg, valahogy ez nem tetszik annyira. Én nem érzem úgy, hogy bármi történt volna. Itt vagy te is! Azt mondod, magabiztosan, meg hogy ügyesebben kellene. Komolyabban, felnőttesebben, nem igaz?
- Persze, értelek. Összedőltek a fiatalság mentsvárai. Védelem helyett, eléd kerültek újabb és újabb…
- Pontosan! Nehezebb egyedül a pusztán egy életlen karddal, mint erős apukák, és bölcs anyukák oltalma mögött.
- Persze, hogy nehezebb, de ez az élet rendje. Törődj bele. Ideje egyedül boldogulnod. És ideje úgy írnod, ahogy kell! Mert ez nem új senkinek. Senki nem fog sajnálni, mert már húsz vagy!
- Jó, tényleg nevetségesen hagzik, de hagyjuk is inkább a szülinapomat! Visszatérve a Karácsonyra, valahogy tényleg nem. Egyik ismerősömmel beszélgettem, miközben képet kerestem a bejegyzéshez. Ő sem élvezte annyira, azt mondta azért, mert olyan álszent dolognak tartja. Én meg erre azt mondtam, hogy most már majdnem minden ünnep álszent. Nem? Csak alkalmak valamire. Most például megszállottakként ajándékokat vásároltunk. Előbb jut eszünkbe a karácsonyi vásár, mint a karácsonyfa otthon. Szilveszterkor meg majd fogadalmakat teszünk. Valentinkor meg eszünkbe jut szeretni. Hülyeség! Én jövő héten akarok ajándékot adni, ma akarok szeretni, fogadalmat meg majd… a fogadalmakhoz még fel kell nőnöm!
- Ha-ha! Az biztos kis barátom, az biztos!
- Szívesen folytatnám, de sajnos mennem kell. Tudod, koncert Pesten.
- Ja-ja, tudom. Mindenesetre tartsd észben, amit mondtam.
- Igyekszem. Igyekszem, tényleg jó volt beszélgetni picit komolyabban, egy komolyabb emberrel. Néha szükségem van rá, hogy rám szóljon valaki.)