November 23. Délután:
Kopott fapadlón állunk. A hóhér, a pap, meg én.
Kora hajnal van. A kelő nappal veszik fejemet. Páran eljöttek megnézni. Nem dobálnak mindenfélével, nem nevetnek kárörvendően, unottak inkább. Képembe ásítanak. Örülök ennek, szerencsés időpont.
Fásultan, mormogón, tompán cseng fülembe a szokásos szöveg.
- Hamis szerzetes. Barátnak, pásztornak, lelkésznek hazudod magadat? Téged kéne akasztani!
Mindegy, haladunk. Nyakamhoz igazítva a hurok. Rövidnek tűnik a kötél. Hiába változtattak a zuhanással, rendszerint így is sokáig szenvednek a „bűnösök”. Gyávák a hóhérok, félnek, ha túl sokat engednek az áldozat súlyához képest, akkor nem csak a csigolya törik el, hanem egyenesen leszakad a fej is. Mondjuk meg lehet érteni őket is. Ki akarna hóhérból bakóvá avanzsálni hirtelen? Főleg kora reggel.
Most jön a fekete zsák. Kértem. Nem akartam, hogy kidülledt szemekkel, puffadt nyelvvel lássanak utoljára.
Sötét van. Most már csend is, elhallgattak. Vak és süket vagyok. Mindjárt szétnyílik alattam a padló, és vége lesz.
Ha szerencsém van, eltörik…
Hát kedves naplóm, ez a helyzet. Hurokba bámulok. Lógni fogok, tuti! Először, egy hét alatt négy beadandó. Még csak elképzelésem sincs, de ha ez valahogy mégis sikerülne, akkor ott vannak a záró zhák, három nap alatt, öt-hat. És, ha netán még ez is, akkor jön csak a vizsgaidőszak, minden hóhérjával, bakójával, kínzómesterével együtt. Segíts valahogy.
Jó-jó, tudom, kisebb csoda kellene. Vagy legalább egy jó cimbora, aki megreszelgeti a kötelet, hogy aztán elszakadjon, amikor kell. Akkor tovább élnék, írhatnék még, mert az Isten kegyelme volna. Igaz, pap uram?