Az megvan, amikor van egy ilyen állandóan idegesítő, bosszantó góc benned? Nem is benned van, hanem úgy a tied. Veled ébred, elmentek együtt fogat mosni, megreggeliztek. Aztán később is, mindig melletted van. Lehetne a képzeletbeli cimborád is. Csak, hogy őt senki sem kérte! Ez egy szemét! Kioktat, hogy hogyan mosd a fogadat, beleeszik a kajádba, beszélgetések közben megállás nélkül idiótaságokat dünnyög, még sex közben is ott csorgatja a nyálát! Elképesztően kiállhatatlan, ellenszenves egy figura. Így hát gyakran feszült vagy. Időnként nem foglalkozol vele, akkor jó. Máskor legszívesebben üvöltenél, hogy ne halld!
Ismerős ugye? Folyton csak azon agyalsz: „hogyan tüntessem el? Menni fog?”
(Érettségi előtt két héttel már biztos sokan leráznák magukról a rájuk akaszkodó, fülükbe lihegő kis rohadékot. Vagy kukába nyomnák a fejét. Vagy addig ütnék, míg földre nem ájul, aztán még tovább. Rúgnák, taposnák, egészen az elégtétel felemelő, mámorító pillanatáig!)
Végig gondolod – napjában százszor is – mi van, ha sikerül, és mi van, ha nem.

Ha nem, ha bukom, akkor a pesti barátaimmal továbbra sem beszélek, nincs nekem időm utazgatni. A délutáni pókerverseny helyett próbálom behozni a lemaradást. Blogot nem, inkább tételeket írok. A szobám továbbra is úgy fog kinézni, mintha tényleg csak az lenne fontos, hogy el tudjak aludni valahol. A múlthéten hűtőbe rakott söröm - szegényem - ezután is ott fog fagyoskodni. A koncertek, azok eleve nem, mégis mit gondoltam?
És leginkább csak kesergek, elásom magam szerencsétlen milyenségemben.

Ha igen, ha minden rendben lesz, akkor azonnal eltűnik. Pehelykönnyű lesz a mellkasom, súlytalanná válok. Kisüt a nap, mindenki rám mosolyog az utcán, nekem csiripelnek a madarak, még a harangok is az én dicső napomat zengik az ég felé. A pókerversenyen második leszek, aztán irány pest és a koncertek! De előtte még kinyitom azt a sört, talán megnézek egy filmet is.

(Ez pedig a teljesen mindegy, nem fontos zárójel.
Igen, sikerült a legnehezebb vizsgám! Bizony, annál a tanárnál. Valóban, egyáltalán nem hittem benne. Pontosan, le sem feküdtem aludni előtte. Naná, hogy óriási szerencsém volt!
Aha...Csak a rám mosolygók meg ne tudják.)