Azt gondoltam, hogy majd írok egy rövidet, olyan „napló bejegyzés” jellegűt. Már csak azért is, mert a kép az, az már magában.
Sejted, hogy pont úgy érzem magamat, mint az a fehérke kis bábú, egy meglehetőst szorult helyzetben.
Pont úgy, mint akinek négy vizsgája van ezen a héten.
Az hozzá tartozik, hogy épeszű nem rak négy vizsgát egy hétre. Ahogy az is, hogy pár napja úgy alszom el éjjelente, hogy „na, most de jó is lenne írni”, de még az is - valahonnan messziről -, hogy ez rendszerint hajnali ötkor történik.
Hajnali ötkor meg már nem lehet. A hajnali öt az már intés. A hajnali 5 parancsszó. Mert holnap tanulni kell, vagy még rosszabb, holnapra tanulni kellett volna.
Azért akkor, mert új könyvet kaptam, kedvenc fantasy íróm (nem sárkányos, csak picit csodatevő, picit elvarázsolt), legújabb megjelentjét. (Elkezdtem kapkodni, sürgetni magamat, mindjárt 5 óra, és az öt óra, tudod. Ne haragudj, hogy sietek.) Legalább annyira jó, mint az összes eddigi. Közelebbről az új rigante sorozat (kelta mitológiai és római történelmi alapok) második része. Már rég elolvastam volna, de jöttek az 5 órák, és hamar elért ez a „sakk-matt” hét is.
Mielőtt utoljára leraktam, volt egy olyan pillanat, olyan nagy dolog, olyan nem is igazán érted. Olyan nem is igazán értem. Hogy-hogyan, hogyan lehet ekkora - iszonyatos - feszültséget elérni, csak a történettel. Olyan becsukom a könyvet, szünetet tartok, felsóhajtok, mielőtt tovább olvasnám dobogó szívvel.
Olyan most már lefekszem, pedig mesélni szeretnék neked az egyik kedvenc írómról.
Jobb lett volna akkor! Mikor még benne voltam a nem is igazán értem pillanatban. Talán túloztam, el is ragadtattam volna magamat. Biztos olyasmiket írtam volna, hogy ha filmet forgatnék, ez a történet vinne sikerre.
Meg hogy a blog-írás, elmesélni ezt-azt, az semmi. Hogy felépíteni egy teljes világot, keresztül-kasul szőni hihetetlen, valahol mégis összefonódó történetekkel, az már igen. Hogy kizárólag tökéletesen megrajzolt jellemképekkel dolgozni, az már mesteri. Hogy nem is igazán érted pillanatot adni, elragadni, szívet dobogtatni, az már nagy emberek dolga.
Aztán esetleg picit könnyítettem volna azzal, hogy tényleg nagy ember volt, ezért is dolgozhatott kidobóként, miután 16 évesen kicsapták az iskolából, mert szerencsejáték-szindikátust szervezett ott. Még egy tréfa beleférne, hogy az is lehet, hogy valójában, emiatt a nem igazán klasszikus történet miatt favorit. Persze ez nem lenne igaz, de úgy gondolnám, hogy túldicsérésnek éreznéd, és szükség van a levezetésre.
Zárómondatban még elárulnám, hogy a könyvei kb. felét olvastam, de sajnos, már csak nagyjából még egyszer ennyi van vissza. Mert David Gemmell, 2006. július 28.-án váratlanul elhunyt. És ez szomorú.
Így lett volna a szokásos panaszkodásból, és jelzésből, hogy miért lesz csend ezen a héten is, ajánló. Ajánlóból pedig tisztelgés. Egy nagy elme,
egy nagy író előtt.
